Nyílt titok, hogy Magyarországon is működnek olyan maffiacsoportok, amelyek akár több határon átnyúlva szerveznek meg bűncselekményeket, adnak-vesznek prostituáltakat. Ám arról már kevesebbet tudunk, hogy a bűnözők és prostituáltak között gyermekek is élnek, sokszor embertelen körülmények között. Mikit és Marcit ebből a földi pokolból menekítették ki két évvel ezelőtt. A gyerekek és nevelőszülők mind a mai napig életveszélyben vannak. Az interjúban ezért minden nevet és adatot megváltoztattunk.

-  Hogyan kerültek hozzátok a gyerekek? - kérdezem Katit, Miki és Marci nevelőanyját.

-  Nem terveztük, hogy valaha nevelőszülők leszünk, hiszen van három saját gyermekünk és hivatásunkból adódóan a körülöttünk élő hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk. 1990-ben azonban a családsegítőben dolgoztam, s egy 14 éves kislánynak azonnal helyet kellett keresni.

Tizenhárom évnyi  szünet után, két éve lettünk újra nevelőszülők. Egy nap  telefonon kerestek meg minket, hogy van egy testvérpár a gyermekotthonban, akiket ki szeretnének helyezni nevelőcsaládhoz.  Nem volt sok időnk a gondolkodásra, látatlanban kellett döntenünk.  Múltak a percek, s a hosszú csend után igennel válaszoltunk. Annyit sikerült megtudtunk, a gyerekek anyja prostituált, apja alkoholista. Földi pokolból kerültek a gyermekotthonba. De hogy milyen mélyről, azt nem is sejtettük.

- Milyen volt az első találkozástok a fiúkkal?

- Sose felejtem el, hogy amikor beléptünk a csoportszobába,  Miki, az idősebb megérezte, miért mentünk. Odaállt elénk és bemutatkozott, majd bemutatta a kisöccsét. Marcika először nem szólt semmit, csak szégyellősen állt, majd hirtelen ő is odalépett hozzánk, és boldogan mutatta viseltes intézeti ruháit. Csak amikor kihoztuk őket az intézetből, s feladták rájuk azt a ruhát, amiben behozták őket, értettem meg, miért is láthatta ez a gyerek szépnek az intézet agyonmosott gyerekruháit. Mert előtte soha nem volt neki olyan jó ruhája. Szó szerint rongyokban járt.

Miki könnyen barátkozott. Feltűnően könnyen. Le is osztotta azonnal a lapokat: a férjem lett az ő „párja",  én pedig az öccséé. Marcika viszont nagyon zárkózott és visszahúzódó volt. Ha meg akartam simogatni, vagy a kezét megérinteni, mint egy kis halacska, úgy siklott el mellőlem. Minden anyai tapasztalatomat elő kellett vennem, hogy egy minimális szintű kapcsolat kialakuljon.

- Mit tudtatok meg a gyerekek múltjáról?

- Csak lassan állt össze a kép, hiszen az intézettől kevés tájékoztatást kaptunk. Ám a gyerekek mindent „kijátszanak magukból", azt játsszák végig, amit eddigi életükben megtapasztaltak. Így kiderült, hogy Miki már részese volt a bűnbandának. Ötévesen végignézett egy  utcai rablást. Megtanult folyékonyan, szemrebbenés nélkül úgy hazudni, hogy teljesen valóságosnak tűnik minden szava. A túlélési kényszer megtanította arra is, hogy azonnal  felmérje, ki mit vár el tőle és annak megfelelően viselkedik. Innen eredt a korát meghaladó társalgási stílusa. Mesteri fokon képes váltogatni a szerepeit, attól függően, kivel beszél.

Lakásnak nem nevezhető helyiségben életek, ahol végignézték az anyjuk szexuális aktusait. A banda tagjai vagy az anya kuncsftjai valószínűleg a gyerekeket is zaklatták szexuálisan. A  bútorozatlan, fűtetlen putriban Miki a földön összepakolt rossz kabátokon aludt. A mai napig nem tud rendesen elnyújtózva feküdni az ágyon. Mint egy kis állatka, az ágy különböző sarkaiban maga alá gyúrja a párnát, a hasa alá veszi a plüss állatait, és összegömbölyödve magára húzza a takarót.

- Milyen állapotban kerültek hozzátok a fiúk?

- Miki akkor ötéves volt, Marcika három, de a fejlődésük jóval alatta maradt saját koruknak. A kicsinek ideköltözésük után fél évig rettenetes rémálmai voltak. Még a nappali alvásból is zokogva ébredt, visszatérő álma volt, hogy verik. Szülőanyja ugyanis  rettenetesen verte. Egyszer, amikor még olyan kicsi volt, hogy alig tudott járni, a verés elől a nagymamához szökött. Az anyja utánament, az utcán szó szerint hazarugdosta a földön fekvő gyereket.

Marcikának nagyon szűk volt a szókincse, s amit beszélt, azt se nagyon lehetett érteni. A kezdeti időben volt egy szertartása. Odahozta hozzám a saját plédjét, belemászott az ölembe, fejünkre húzta a takarót, valami hihetetlen erővel kapaszkodott belém és zokogott.  Nagyon sok estén át tartottam így, az ölemben. Elbújt a világ elől, hogy senki ne lássa és elsiratta, eltemette az anyját, aki után nagyon vágyott, de az ellökte magától. Érezte, hogy szeretem. Lassan kialakult benne a kötődés felém. Biztonságban érezte magát, megszűntek az éjszakai bepisilések. Elkezdte utánozni a férjemet mozgásában, gesztusaiban. Kezdett helyreállni a torz anyakép után az apakép is.

- Két éve élnek veletek a gyerekek. Milyen állapotban vannak most?

- A kicsi lelke szemmel láthatólag gyógyult nálunk. Megtanult szeretni. Karácsonykor átölelt és a fülembe súgta: „Te vagy az én édesanyám." Ez azt jelentette: te vagy az első lény ezen a világon, aki először szeretett, amióta megszülettem.

Nehéz volt őket szocializálni. Sok volt a gond az óvodában. A rendszerességgel is komoly gondjaink voltak.  Az első, ami rendszerré vált náluk, az imádkozás. A kicsi, rémálmai miatt, rettenetesen kapaszkodik  az esti imádkozásba. Különös módon vonzódik az egyházi zenéhez, holott előtte soha nem hallotta. Figyel arra, amit a Bibliából tanítottam nekik és meg is jegyezi. „Isten igéje azt mondja..." így kezdi a mondókáját.  Ő teljes hittel ráhagyatkozik Jézusra. Ez számára a legtermészetesebb dolog, hiszen elmúltak a rémálmai.

Mikinél  nem ilyen természetes az istenhit. Ő már egy eltorzult értékrendet szívott magába: az emberi méltóság nem létezik, ami neked kell, vedd el a másiktól, verd meg érte, hazudj, csapd be. A szülőnek nincs tekintélye, hiszen a bandafőnök a gyerek szeme láttára verte meg az apját. Az anyja miatt a nőket semmibe veszi. Istent nem látja, ezért nem hiszi, hogy létezik. A hétéves gyerek egy felnőtt ateista gondolkodásával bír. Ő tanított meg arra, hogy nem olyan egyszerű a hitbeli nevelés. Számunkra természetes, hogy beszélünk a gyermekeinknek Jézusról, ők az anyatejjel együtt szívják magukba az Igét. Igaz, előfordul sok gyereknél menetrendszerinti kamaszkori lázadás, de az idővel lecseng, s újra helyreáll a lelkiviláguk. Viszont mi van azzal a gyerekkel, akinek a lelke ötéves korára megkeményedett, aki nem reagál a szerető ölelésünkre? Csecsemőkorától nem érzett soha szeretetet, nem tanult meg szeretni. Nála magot vetettünk. Azt sem tudjuk, jó földbe esett-e. Azt sem fogjuk meglátni, kikel-e a mag, hiszen mi Isten tervében egy lépcsőfok voltunk csupán.

- Mi lesz a gyermekek további sorsa?

- A bűnöző családi háttér miatt folyamatos veszélyben vannak. Az anya lemondott ugyan róluk, a kapcsolatot nem tartja velük, de bármikor felbukkanhat és nagyobb korukban akár használhatja is őket a saját vagy a banda céljaira. Így a gyerekek biztonsága az örökbeadást kívánja. Most ezt a feladatot kaptuk Istentől, hogy készítsük fel őket új szüleikre. Miki örömmel fogadta a hírt, ő minden újra kíváncsi és meg is értette, hogy ott jobb lesz nekik. Mi „csak" nevelőszüleik vagyunk, ők pedig édesszülők lesznek. De a kicsi hallani sem akart arról, hogy elmenjen.  Az esti imába a mi családtagjaink közé becsempésztem az „örökbe fogadó szüleimet" is. Először a családi névsor végére. Aztán a mi nevünk után. Most már ott tartunk, hogy ők vannak előttünk. Hangosan mondogatva próbálja meggyőzni saját magát, hogy ott jobb lesz, de időnként azért el-elszólja magát: „Azok nem fognak engem úgy szeretni."

- Nem nehéz elengedni őket?

- Az örökbefogadási eljárás kezdetén a rendszerben lévő szakemberek is csodálkoztak azon, hogy miért vagyunk ennyire együttműködők, hiszen a nevelőszülők általában nagyon ragaszkodnak még a legrosszabb viseletű neveltgyerekhez is, s így sokszor akadályozzák a felkészítést.

Nekünk viszont Miki és Marci nevelése Istentől kapott feladatunk volt, aminek lassan lejár az ideje. Jó azon is elgondolkozni, hogy a saját gyermekeink sem a mi tulajdonaink, hanem az Úré. Megbízatást kaptunk rá, hogy neveljük őket. És a megbízatás végén elszámolás következik. Most mi is feltettük a kérdést: vajon jól csináltunk-e mindent? Erre részben választ adott a karácsonyi fülbesúgott mondat:  „Te vagy az én édesanyám." Nem lesz könnyű elengedni őket, de lassan eljön az ideje. Tudom, hogy valaki fogja a kezüket, aki ide is elhozta őket. Tudom, hogy Ő rossz helyre nem vezet.