A gyermekek bűnösségének kritikájával nap mint nap találkozhatunk.
Főleg azok a keresztyének, akik elég sokat vannak nem keresztyén körökben. Azok, akiket szeretnek provokálni, hiszen a többiek örülnek annak, hogy most megint megmutatjuk nekik, azaz a keresztyéneknek, hogy mekkora nagy marhaság, amit hisznek.
Tegyük hozzá, hogy ez csak addig megy nekik, amíg valaki el nem magyarázza nekik, hogy azért: „ácsi-bácsi, nem oda Buda".

A teremtéstörténet értelmezése mindig olyan vitákat vált ki még keresztyén körökben is, amelyek szerepe nem elhanyagolható. Ki erre, ki arra teszi le a voksát, ám annyi bizonyos, hogy ezzel kapcsolatban mindenkinek van véleménye. Hozzám a szimbolikus értelmezés áll közel. Ezzel azt akarom mondani, hogy számomra így nyer leginkább értelmet a Biblia legeleje.

Így tudom megérteni azt, hogy mit is jelent, hogy szimbolikus nyelv, hogy az őstörténetek helye alapvetően a prehisztorikus korba nyúlik vissza; hogy a bűneset nem lehetetlen családi kavarodások és keveredések révén juttatja el Ádám és Éva tettét hozzánk, hanem ezt is szimbolikusan kell értelmeznem. Ennek révén pedig eljutok oda, hogy az eredendő bűnt valahogy úgy tudom a helyén kezelni, ha úgy tekintek rá, mint az ember egzisztenciális velejárójára. Ha ember, akkor ilyen: bűnös, azaz Istentől elszakadt.

A keresztyén gondolkodás úgy tűnhet sokszor, mintha a világtól elszakadt agymenés volna, ám ez nem így van. Az Istenbe vetett hitt átformálja/transzformálja az ember gondolkodását, új dimenziókat, új érvelési/argumentációs medret biztosítva számára. Hogyan teszi ezt?
Néhány fontos pontot kiemelve szeretnék erre a kérdésre válaszolni:

1. az édenkertben lévő élet fája azt szimbolizálja, hogy az ember életének forrása önmagán kívül van. Ezért élete ajándék. Ajándék Istentől. Amennyiben az élet szentségének kérdését vizsgáljuk, gondolkodásunkat az Isten és ember közötti kapcsolat jellemzői befolyásolják és adott esetben meg is változtatják. Az ember függésben lévő lény, aki függ Istentől, de egyben embertársaitól is; az ember olyan áldásoknak a fogadója, csúnya magyarsággal kapója, amelyeknek nem teremtője; és még lehetne sorolni.

2. mivel valóban egyedül Isten abszolút, ezért az ember soha nem feledheti el határos voltát, ahogy azt sem, hogy az egzisztenciájának része az Istentől elszakadtság, a bűn, és így ebben az értelemben pusztán eltorzult képmása Istennek. Ebből egyenesen következik, hogy mindig kellő alázat kell, hogy jellemezze, tudva, hogy erejét, forrásait, döntéseit és tetteit pontosan ezek a határok befolyásolják.

3. az ember felelős, pontosabban felelősségre vonható, számadásra/elszámolásra köteles/kötelezhető lény, hiszen nem ő maga életének forrása. Felelős azért, hogy mit tesz életével, beleértve fizikai életét is.

4. az ember reagál, mert érzékeli a világban történő változásokat, a fejlődést és azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten ad a kezébe.

Éppen az előbbiekben elmondottak mutatják meg és bizonyítják, hogy a keresztyénség és a keresztyén ember alapvetően nem olyan - mondhatnánk, hogy jó esetben -, aki felelőtlenül „lebűnösöz" vagy éppen kirekeszt, hiszen már tudja, milyen kirekesztettnek lenni, és milyen kegyelemre találni. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a csecsemő bűnös, akkor alapvetően csupán csak azt mondjuk, hogy ember. És mivel ezt mondja, ezért az olyan érveknek és szónoki kérdéseknek, mint „hiszen még semmi rosszat nem csinált", „hiszen olyan édes, hogy lehetne már bűnös?" nincs is igazán értelme már. A csecsemő nem azért bűnös, mert valami olyat tett, hanem egyszerűen azért, mert ember.