„Húsz éve már, több is talán, hogy nap-nap után
Minden nap délután eljött a dédapám.
Mesélt ilyet, mesélt olyat, mesélt sok csodát
Igen, mesélt sok csodát, lódított is talán"
(Skorpió)

Sokszor idillinek és meseszerűnek tűnik, de nagyon is élethű a kép, ahogyan a gyermekek koszorújában ott ül a vén, az öreg, talán egy indián, talán egy harcokban edzett bajnok, talán egy tisztességben megőszült nagyi, a maga sokat tapasztalt nyugalmával, a megszerzett bölcsességgel, és mesél. Meséli a régent. Elmondja a régi korok elért és megélt szépségeit, de meséli annak megszelídült próbáit, tragédiáit is. Sok részlet bizonnyal már elkopott, kitörlődött, sok apróság évről-évre hozzátapadt a történetekhez, mégis a mondandók váza, gerince, morális üzenete mit sem változott, nem módosult, az univerzum örök igazságai, miszerint a fent és a lent összetartozik, és bennünk a létra, miszerint van még adni tudás, ami különösen jellemzi az aggkort, egy fikarcnyit sem törpültek, se nem görbültek. Szóltak a csodákról, és hogy szóltak, ez volt maga a csoda.

Csoda, hogy úgy láthatjuk az ilyen időseket, mint akik nem a halál küszöbéhez érkeztek, hanem akik megfutották a pályát, és mint megérkezettek, célba jutottak, mesélnek a még futóknak. Nekünk, fiatalabbaknak. Régi korok népei, köztük a zsidó nép is mindig megbecsüléssel figyeltek azokra, akik már megették kenyerük (az Élet) javát, mert tudták, hogy a fiatal még nincs kész. Teljes élettel csak az öregséget elért büszkélkedhet. A Szentírásban is csak az idős kort megért ember halálakor jegyeztetik meg, hogy betelve az élettel ment el a minden élők útján. Ilyen volt Ábrahám, Izsák, vagy éppen a szenvedő Jób. Teljessé lett az életük, mert ismerték az „ars vivendi"-t (az élet művészete), és persze az Élet Urát. Az Egészből merítettek életük során. Ott ültek a nagy Ős, a nagy Öreg, Isten mellett, és hallgatták szavát, igazságát, útmutatásai. Többet megismertek ezáltal saját létükből, nemcsak a napok monoton egymásutániságát. Több volt számukra az élet evésnél, ivásnál, és maguk is teljesebbé lettek. Az ilyen embernek csoda a lét, csoda a világ, és csoda, hogy mindennek ő is részese lehet. Teljessé tenni önmagunkkal az időt, a másik embert, a mindenséget. Az ilyen élet tud aztán úgy szólni múltról, tegnapról, hogy a letűntnek vélt világ újabb és újabb nemzedékeknek legyen ismét feltűnő, elérhető, megélhető ... több, gazdagabb, teljesebb.

Leülni a Teljesség mellé. Isten lábához. Hallgatni a csodát, hallgatni ahogy, és amit szól. Leülni, miként Mária tette, amikor Jézus lábaihoz telepedett és hallgatta. (Luk.:10:39.) Leülni, ahogy Dávid is bement az Úr elé, és nem sietve, nem csak úgy kutyafuttában, nem mással is foglalatoskodva, leülve megkérdezte Istenét (I.Krón.:17:16.). Leülni és hallgatni. Vagy éppen esetleg mesébe kezdeni, hisz Istenünk nem csak szól, hanem nagyon is hallgat, figyel ránk. Egy kissé lassítanék lépteimen és „vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd, és én mindent szépen elmesélnék"(József A.). A csodákat, azt a szebb világot, az egyetlen fontosat, az igazán lényegest, amit most még csak sejtek, de az öregek már tudnak. És így, együtt nem gondolni az időre, a futó évekre, a lepergő korokra, csak élni az időtlenséget, amelyben világok lesznek eggyé, amelyben rég és jelen összetalálkozik, és amelyben Isten az egyetlen állandó.

Én azonban most is rohanok.

Vendég jön este, és nincs semmi itthon... A gyerekeket már hozni kell az iskolából...Találkozó itt...Tárgyalás ott. Hosszú a lista. A „bakancslista" is - dolgok, amiket meg kell tennem, mielőtt feldobnám a bakancsot -, és még egyet sem sikerült kipipálnom. Rohanok, közben részekre szedek, analizálok, „létrát" döntök, az égigérőt is, megint csak veszek, de nem adok, és talán van ilyen vagy olyan élményem, csak épp a csodák maradnak el, és fiatalon, vagy életem delén tékozlom az öregség kincseit. Félő, hogy a költő panasza lesz csak az enyém: „...ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték, úgy fáj jobban és jobban az eljátszott öregség."(Ady) Az elherdált idő, az Egész által kínált, de elpocsékolt lehetőség, és akkor tényleg nem a teljesség közeleg, hanem az elfogyás, az elmúlás. „Látod, így jön majd az öregség, udvariasan. Mint a lictor, mikor a halálhírt viszi a patríciusnak, s bókol, amint átnyújtja a halálos iratot. Nem dráma az öregség, ne félj. Egy napon hírt kapsz, ennyi az egész. Felnézel, a munkából és az életből, szórakozottan, s aztán készségesen mondod: "Igen, igen. Meg kell öregedni. Egy pillanat még, valamit akartam... Mit is? Igen, élni. Tudom, most már késő. Mehetünk."(Márai) Ennyi lenne az élet? Ilyen semmiség, amit csak így el lehet felejteni, amitől csak így el lehet köszönni, amiről le lehet késni, amiben célok tűnnek el nyomtalan? Ennyi lenne a világ? Hát, ennyi lenne a világ.

Protestálok az „ennyi" ellen. Mert ma az „ennyi" egyenlő az ünneptelenséggel, a mesélni nem tudással, a víz és levegő bemocskolásával, a közösséget felváltó tömeggel, a technikával, pótszerekkel, üres pillanatokkal és élvezetekkel. Protestálok, mert nem ennyi! Nem hiszem, hogy csak ennyi volna. „Öregapám, add a kezed, s mesélj valamit a voltról." (Molnár V. József: Isten óhajtása), hogy majd én is mesélhessek sok csodát. Szóljatok, dédapák, nagyapák, nagymamák, szóljatok, idős lelkészek, frontról hazajöttek, szóljatok, gyülekezeteink idősei, régi falusi közösséget ismerők, világot látottak, és mi lábaitokhoz telepedünk! Szóljatok mindarról, ami tisztaság, mindarról, amit érdemes megörökölni és majdan tovább adni, mindarról, ami tartalmasabbá teszi a napokat, teljesebbé az életet, mindarról, ami nem csak volt, hanem ami ma és holnap is ugyanaz lesz, mert meséitekkel az Örökkévalóról vallotok.

Hallgassunk apáink meséjére, mert Atyánkat hallhatjuk szavaikban! És ha valaki nem hiszi, hát járjon utána. Teljesebb lesz, csoda lesz az élete.