Kamasz koromban hangzott el ez a mondat egy viharos hittanórán egy szintén kamasz szájából.

Jellemző képe ez annak az elemi tiltakozásnak, ami sok emberben fiatalban és idősben rejlik. De ismerek másokat, olyanokat, akik békés hálával adóznak az őket gondozó otthonnak.

Mindenesetre ez a szó: öregotthon meglehetősen sok lelkiismeret furdalás okozója.

Mert a családoknak valahogy mégis kezelni kell a szenilis nagyi ügyét, vagy a nagypapáét, aki talán állandó felügyeletre és ápolásra szorul. Sok család nem teheti meg, hogy gondozót fogadjon, vagy kimaradjon valaki a munkából az idős rokon felügyeletére.

Vannak idősek, akik talán bele is halnának, ha kimozdítanánk őket a megszokott környezetükből, vannak azonban, akik otthon olyannyira magányosak, hogy előszeretettel vesznek részt klubokban, sőt még talán az otthonban való elhelyezéstől sem érzik magukat eltávolítva a világ folyásából. Nagyon sokakat már nem lehet egyedül hagyni fizikai, vagy éppen szellemi állapota miatt.

Mit lehet tenni? Van-e olyan idősek otthona, ahol tényleg szeretettel bánnak az idősekkel? Milyen alternatív megoldások lehetnek? Hogyan lehet ezt a témakört tisztelettel kezelni anélkül, hogy az idősek fölöslegesnek és megcsúfolva éreznék magukat?

Kedves Olvasó: kérünk, hogyha Te már találtál megoldást, oszd meg velünk, mert sokan járnak hasonló cipőben!