A kételkedés mesterei: szerencsejátékosok vagy tudatos fejlődők?
„Tagadni, hinni és mindenben kételkedni: olyan ez az embernek, mint a lónak a futás." - mondta Blaise Pascal, aki maga megalkotta a szerencsejátékos elvét. Mintha csak játszana egy kártyaasztal mellett: latolgatja, hogy érdemes-e hinni. Sorra véve a lehetőségeket arra lyukad ki, hogy a legnagyobb nyerési esély és a legkisebb sansz veszíteni akkor áll fenn, ha hisz Istenben az ember. (Hiszen ha nem hisz az ember és nincs Isten, mondhatjuk nem történt semmi. Ha nem hitt és van Isten, akkor vesztett a legnagyobbat. Ha hitt és nincs Isten, akkor élt egy példás életet, de nem történt semmi, viszont ha hitt és van Isten, akkor nyerte a legnagyobbat. Vagyis az ateizmus oldalán van a legnagyobb rajtavesztés lehetősége, a hit oldalán pedig a legnagyobb nyereségé.)

Egy hívő számára elfogadhatatlan párhuzam a szerencsejáték és a hit kérdése. Tudakolni, hogy érdemes-e Istenre fogadni, vagy egyáltalán bizonygatni, hogy ő létezik. Én mégis hálát adok a szerencsejátékos elvéért és az istenérvekért, mindannyiszor joghallgató, közgazdász vagy egyéb irtó reális világlátású embereknek próbálok Istenről beszélni.

A kételkedés netovábbja mégis Descartes. Eljut odáig, hogy semmi nem biztos, amit tapasztalok. Mindaz, amit látok, hallok, érintek, nem biztos, hogy igaz. Lehet, hogy egy gonosz erő akar megtéveszteni, lehet, hogy álmodunk, még az is lehet, hogy megőrültünk. Semmiben nem hisz, csak abban, hogy gondolkodik. Semmi más nem biztos, csupán ez a működése az embernek. Később rájön, hogy Isten képzete olyan képzet, amely velünk született. Az a bizonyos Isten-alakú vagy -arcú űr, amely mindenkiben ott van, ami miatt minden népnek van valamiféle transzcendens képzete, legyenek egymástól mégoly távol is. Isten képzete tehát nem lehet hamis. Isten pedig jó. Márpedig ha Isten jó, akkor nem hagyná, hogy engem az álmaim, az őrültségem vagy egy gonosz erő átverjen. Ha Isten van, akkor minden úgy igaz, ahogy azt tapasztalom. Ha Isten van, akkor egyből minden van és biztonságban érezhetem magam.

Kételkedni. A lelkes templomos hívek szemében hiba, félreértés, emberi gyarlóság. Pedig ki az, aki nem bizonytalanodik el néha? Abban hogy van-e eredendő bűn, abban, hogy vajon mit akar velem Isten éppen ma, abban, hogy mi a helyzet az olyan bonyolult kérdésekkel, mint a Szentháromság vagy az eleve elrendelés, tényleg megbocsátattak-e a bűneim.  A kételkedés nem feltétlenül rossz, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. A kételkedés válaszút, amelyből van lehetőségünk vagy megerősödve kijönni, vagy még gyengébben. Mint ahogyan Erik Erikson lépcsős fejlődéselméletében is minden egyes krízis válaszút. Ha az adott problémakört sikerül megoldani, előreléphet az ember, hogyha nem, akkor toporog. Descartes megjárta a maga küzdelmes körét a semmit el nem hívéstől a mindent elhívésig. Pascal is hívő volt.  Sikerült a legjobbat kihozniuk a kételkedésükből, megerősödve jöttek ki a bizonytalan kételyek útvesztőjéből.

Vajon a hitünkben lehetséges előrelépni kételkedés nélkül? Kapunk-e válaszokat kérdésfeltevés nélkül?  Merjük-e kockáztatni biztonságos zugainkat az előrehaladásért?