„aki belenéz..."
Jak 1,25

Hogy mióta oktatunk és nevelünk, az nem ismert pontosan. Az annál inkább, hogy az első történetek között már szerepel az ismeret átadása. Gondoljunk bele: Mózes, amikor találkozik a lét Istenével, aki titokzatos Nevét csak a héber létige visszaadhatatlan formájában árulja el (Vagyok, aki Vagyok, a Lét maga vagyok), máris ismereteket ad át népének, akinek fogalma sincsen arról az Istenről, aki később meg fogja őket szabadítani.

Ez jutott eszembe, amikor jó húsz éve a hazai oktatás addig sérthetetlennek hitt bástyáit nehéztüzérséggel kezdték ágyúzni. Méghozzá annak poros és poroszos voltát egyszerre kárhoztatva, hiányolva, hogy a gyermekek „nem érzik jól magukat" az iskolában, unalmas, adatszerű az órai anyag, s a tetejébe drákói szigorral épülnek bele a rendszerbe a buktatás, az intők, a különféle fegyelmi eszközök személyiségtorzító aknái. Illene ezeket végre hatástalanítani.

Hogy kicsit tisztábban lássunk, tegyük föl a kérdést: mi is az oktatás valódi szabadsága? A kilencvenes évek elején tanulságos riport pergett le az egyik tévéműsorban. Az egyik legelső ún. alternatív gimnázium tanulóival készült beszélgetések elgondolkodtató kicsengéssel zárultak. A diákok elmondták, hogy kezdetben mennyire imponált az iskola lazasága, nemigen vezették a hiányzásokat, az óráról gyakorlatilag szabadon kimászkálhattak, beszélgethettek - mindezekért fegyelmi következmények csak ímmel-ámmal jártak. Szöveges értékelést kaptak osztályzatok helyett. Eltelt két év, és azt vették észre, hogy más gimnáziumokba járó barátaiknál mérföldekkel kevesebbet tudnak, és bizony az akkor még kemény felvételit követelő egyetemekre esélyük sem lesz, ha így folytatják. Maguk a diákok és a szülők kérték meg a tanárokat, hogy próbáljanak valamilyen egészséges egyensúlyt találni ebben az új liberális oktatási szisztémában. A diákok szó szerint beleuntak a semmittevésbe.

A szabadság tökéletes törvénye a mottó szerint maga Krisztus: aki beletekint az Ő szemébe, mindjárt tudja, hogy hányadán áll. A nevelés első számú célja a visszajelzés, a feedback a delikvensnek arról, hol tart az életben. Meddig jutott, milyen téren akad még változtatni- vagy kiegészítenivaló? Amelyik nevelési struktúra ezt kihagyja vagy elmismásolja, az nem is hibát, hanem bűnt követ el: nem kap a diák helyes képet önmagáról. A ma széles körben terülő oktatási-nevelési elvek alapja viszont sok esetben az, hogy a gyerek eleve jó és pusztán annyi a dolgunk, hogy mindezt kibontakoztassuk benne. A Biblia nevelési elvei azonban ennél fényévekkel tovább jutnak. Nem csupán az egyénre koncentrál, hanem olyan ember neveléséről beszélnek az Írás lapjai, aki egy közösség élő, aktív, hasznos tagja - tehát nem önző kis egókat kell nevelgetni külön-külön cserepekben, hanem egy jókora szántóföldbe vetett magokat gondoz a mi Gazdánk, ahol meg kell élni az egymásra utaltságot is.

A szabadsággal az a legnagyobb gond tehát, hogy nem ott alkalmazzák, ahol igazán szükség lenne rá. Szabadságot tudniillik nem a ismeretszerzés lazításában vagy a visszajelzések enyhítésében enged az Evangélium. Az apáknak az Ószövetség lapjain el kellett mesélni mindent a cselekvő és hatalmas Úrról. S azt hiszem, a következetesség példáihoz nem kell túlzottan fejtegetni a választott nép életvonalát.

Szabadságot a nevelésben? Igen. Nem parttalan liberalizmust, hanem a szeretet valódi, szabaddá tévő erejét kínálja az ÚR, amellyel mindenkit a neki megfelelő módon nevelhetünk. Arra kell szabadságot nyújtani a ránk bízottaknak, hogy legyenek saját pillanatnyi érdekeiktől, kényelmüktől elszakítva, és távlatosan tudják nézni saját életüket. Minden embernek a reá szabott célját kell megtalálnia, és így lesz igazán egyre szabadabbá. A céltalan ember teljesen kiszolgáltatott önmagának, rabságra van ítélve, holott egyre kábultabb vergődésére a világ sokszor mondja: „szabad". A magatűrtető sportoló ugyanakkor valóban szabad arra, hogy lemondjon a győzelem érdekében sok egyébről. A szabadságra vezető út első állomása tehát a helyes cél meghatározása. Ez a keresztyén - és szabad - nevelés alapeleme, amely két átszegezett, ölelő kar medrében történhet meg csak igazán.