Gyermekkoromban egy fél vasárnap délelőtt keservesen sírtam, hogy a szomszéd nénivel hadd mehessek el a közeli városba települt cirkuszba. Annyira akartam, de annyira, hogy valósággal kiköveteltem, kibőgtem magamnak... Mostanában gondolkodtam el, hogy de hát miért? Nem is szerettem annyira a cirkuszt... Annak ellenére, hogy minden évben ott lebzseltem és csencseltem a falunkban évente rendszeresen megjelenő cirkuszosokkal, akik dinnyéért, zöldségért belépőjegyet adtak... (máig a tőlük cserélt winnetous tükörben vágom rendre a bajuszom), nem rajongtam érte.

A kisírt cirkusz óta nem is voltam a sátras mulatságon. Idén viszont két héten belül kétszer is. A Művészetek Völgye zárónapján elmentem Hobo Circus Hungaricus előadására a Pulán felállított porondszínházba, majd egy héttel később a Balaton partján (nálunk nyaraló kislányok nyomásásra) a velünk szemben lévő Europa Circusba. Persze most könnyű lenne laza filozófiai eszmefuttatást folytatni, hogy mi is van itt a nagy Hungária cirkuszban, ami egyébként Európában van.

De ezúttal engem a mutatványosok pontossága, az artisták merészsége, az akrobaták ügyessége az élet felől gondolkoztatott el, mert hát ugye mindig ismétlődik: Panem et circenses! Mit tanulhatunk meg mi az életben, a nagy cirkuszban? Jó volt a cirkuszosokat a strandon, civilben, az életben is látni.

Prológ
Mindennek a kezdetén egy részeg támolygott be a porondra, talán ez is jelzett valamit a címből. Majd tétovázva bement az oroszlánok számára felállított ketrecbe. Lassan átöltözött idomárhoz méltó ruhába, s elkezdődött az előadás.

Oroszlán a ketrecben
Az oroszlán többször körbemegy. Odadörgölőzik a rácsokhoz, vakarja magát. Élvezi, amikor az érdes vas hozzáér kopott bőréhez. Megszokhatta a mutatványt, nem mutat nagyobb érdeklődést. Komótosan megteszi begyakorlott mozdulatait, s a részegből átvedlett idomár pedig kis mozdulatokkal segíti, ő időnként nagyokat hadonászik, mintha a produkciót akarná felnagyítani. Látszik a rutin, némileg az unalom, unottság.

Begyakorlott mozdulatsorok. Néha mennyire utálom én is magamon. Másoknál még jobban az automatizmusokat. Leginkább azt, amikor a templomban a liturgus (lelkész) mozdulata híján is feláll a gyülekezet, mely megszokta, hogy az ének után fel kell állni. Recsegnek-ropognak a padok, felhangzik az égre. Automata minden. Ajtók, zárak, kocsinyitók, kamerák. Reszelem a hátam a rácson a pillanatnyi élvezetért. Aztán a szolgálatomért megkapom a megérdemelt jutalmat. Automatikusan. De azt már senki sem látja.

Egyensúly az életben
Ügyes fiú kúszik fel egy asztal tetejére, ahol egy hengerre állítva egyensúlyoz egy rövid pallón. Egyre magasabb lesz az építmény, egyre bizonytalanabb, igazán ingatag az egész. Mindjárt összedől. A fiú kezei széttárva, a lábai állandóan mozognak, fejével koncentrál, néha kinéz a közönségre és rájuk mosolyog.

Keresem az egyensúlyt. Amikor reggelenként felteszem az első hengereket, csak azt érzékelem, hogy mozog minden. Elindul a nap két hengerrel, aztán egyre nagyobb fordulatszámra kapcsolok. A végén minden inog, úgy tűnik, össze akar dőlni. Izzadva, remegő lábakkal szállok le, este beesem az ágyba. Az egyensúly adja meg napon eredményességét.

Lábzsonglőr
Hát ez nagyon jó. Háton feküdni és lábbal lökdösni felfelé a földgömböt, labdákat, hengereket. Forgatni a magyar és uniós zászlót, körbe-körbe, mintha kergetnék egymást. Az egyik legfontosabb testrészünk a láb. Azt mindig használjuk. Ezúttal minden ezen múlik.

Néha jó pozíciót váltani. Megszokásokból élek, mindig ugyanabban a helyzetben. Milyen jó, hogy lehet más szemmel is nézni a világot. Régebben kifejezetten zavart, ha valakinek más volt a véleménye. Most élvezem, értékelem, ha valaki másként gondolkozik, mint én. A különbözés lehet ajándék is. Sokkal gazdagabb leszek, ha a másik szemével is tudok látni. És még néha alulról is szemlélődhetek.

Kutyák
Nagyon be vannak idomítva. Egy kis szekéren gurulnak be, mely egyben ketrecke is volt. Az idomár hölgy kiveszi őket a dobozból, egymás mellé teszi őket, valamelyiket a ketrec tetejére. Sorban állnak, várnak, hogy produkálhassák magukat. Be vannak öltöztetve cuki kis ruhákba (kislányok odavannak), nagyon üdítő látvány. A fő produkció az ugrálások, támaszkodások, futkározások után a tánc. Két lábon, az első mancsukat összeértetve keringő zenére „lejtenek" a párok.

Nem tudok jól táncolni. Néha kell. Feleségem viszont nagyon szeret(ne) táncolni. Eddigi legnagyobb közös sikerünk a palotás ünnepi eltáncolása mellett az volt, amikor egy falusi lagziban a következő megjegyzést tette ránk a zenész: „A tiszteletes úr és felesége közelítette meg leginkább a keringő fogalmát." Vajon én is vagyok néha nem rám mért szerepben? Talán fel is vagyok öltözve, az alkalomhoz illő vagyok úgymond, mégsem sajátom. Táncolnom kell, bár nem tudok? Közben várom a dicséretet, a simogatást, a jutalomcukorkát?

Légtornász
Csinos, szemrevaló hölgy kúszik fel a sátor csúcsába két selyemszalagon. Nagyon variálja a két - testet, életet megtartó - szalagot. Időnként becsípi a lábához, karjára, combjára fűzi, derekára csavarva lóg, fejjel lefelé. Látványos is, ügyes is, esztétikus is.

Mire merem rábízni az életem? Van-e olyan biztos fogódzkodó, amelyben tökéletesen megbízom? S ha már találtam ilyet, akkor el merek-e rugaszkodni? Otthagyni a biztonságot. A talajt. Merek-e öltözgetni, variálni, változtatni a súlypontomon? Az álláspontomon? Nem félek-e a kimozdulástól? Hogy a kockázat több, mint a lehetőség? Hogy ég és föld között maradok? Ráadásul lógva?

Drótkötél
A bizalom íve. Egy vékony szál dróttól függ az élet. Feszesnek kell lenni a kötélnek. Minden ezen múlik. Az akrobata rámegy gyalog, egyensúlyozva, ruganyosan, viccesen. Kerékpárral, egykerekűvel, lánggal, ugrókötéllel. Nem hosszú a táv. Néha eljátssza, hogy mindjárt leesik. Nem esik le.

Nem így próbálok én is lavírozni? Most mondd meg! Nem így lépek rá a drótra nap mint nap? Váltok én is eszközöket? Rövid távú céljaimat így érem el? Ilyen biztonsággal? Be merem vállalni a leesés kockázatát? És játszom a leesés gondolatával? Eszembe jut egyáltalán?

Kígyóbűvölő - táncos
Keleties zenére szépen felékszerezett hölgy lejti kígyóbűvölő táncát. Sokféle motívum jelenik meg a zenében és a mozdulatokban. A fő attrakció, amikor a táncosnő a nyakában egy hatalmas kígyóval folytatja produkcióját. A kígyó lassú beletörődéssel veszi tudomásul, hogy itt most őt sztárrá tették, s ennek igazolására időnként messzire lövi kettéágazó nyelvét. Bizonyára sziszeg is, bár azt nem hallani. Még azt is megkockáztatom, hogy a közönségre néz. Inkább bámul.

Mit engedek közel magamhoz? Mondjuk olyat, ami nem lényegem? Sőt, lehet hogy irtózom tőle. Mégis a nyakamon van. Tényleg nem félek? Bármikor megfojthat. A külső undorom milyen arányban van a belső félelemmel? Félek a szorítástól? Ha nem félek attól, ami szorít, akkor vagyok képes kordában tartani?

Bohóc
A bohócnak különleges szerepe van. Egyszerre vidám és szomorú. Egyszerre kacagtató és szánalomra méltó. Egyszerre öröm és bánat. Egyszerre nevet és sír. Minden eszembe jut közben. „Bohóc vagyok de bátor." „Van másik! Van másik!" A bohóc megmondhatja a tutit. A bohócnál van az igazság. Ő tudja.

Ki a bohóc? Ha nevetnek rajtam, bohóc vagyok? Ha nevetnek rajtam, az azt is jelenti, hogy nevetséges vagyok? Félek ettől? Vagy inkább büszke vagyok rá? Hiszen előfordult már a történelemben, hogy annak volt igaza, akit kinevettek. Akit megaláztak, az emelkedett fel. Aki nevetség tárgya volt, ő mosolygott másokra.

Székes egyensúly
Szeretek széken ülni. Néha hintázom rajta, akkor kissé bizonytalan. Ez a tanárok rémálma is. Az akrobata egy asztalra tesz egy széket, majd rá egy másikat, és arra még egyet. Három szék egymás hegyén-hátán. Nagyon bizonytalannak látszik az építmény. Aztán ügyesen felkúszik a fiú, majd leül a legfelső székre. Majd még ez sem elég, kézen áll rajta, majd egy kézen. Jóval felettünk van, keze a széken, lába az égben. Ilyen helyzetben mindig azon gondolkodom, felmenni még csak-csak, de hogy jön le? Persze ügyesen. Kiszámítja a stabil pontokat, s csak azokat érinti, majd szétszedi az építményt. Kézen állva jön le a lépcsőn.

Szeretek széken ülni. Szeretem a stabilitást. Szeretem a kényelemet. Szeretem, ha valamit funkciója szerint használok. Igen, tanárként engem is idegesített, ha a diákok hintáztak. Úgy éreztem, akkor az óra sem stabil. De hát ezen múlik?

Akrobaták a lovakon
Nagyon ügyesek a fiúk, ez a mutatvány a leglátványosabb. Szép, erős lovakon lovagolnak és ügyeskednek az akrobaták. Fel-le ugrálnak a lovakon, közben mutatványokat mutatnak be, és labdákkal, buzogányokkal zsonglőrködnek. És még egymásra is tudnak figyelni. Ez volt a lényeg, a másikra jobban kell figyelni. És még élő lovakkal is kell számolni. Segítenek egymásnak. Jók.

Én mennyire figyelek másra? Tudok ennyire konkrétan koncentrálni? Miközben a magam feladatára összpontosítok, s nagy erőfeszítésbe kerül, hogy egyáltalán meg tudjam oldani a feladatot, még a másikra is maximálisan figyeljek? Nem ilyen az élet maga is? Miközben csak túl akarom élni, másokat is észreveszek a mentőcsónakban. Vagy segítek beszállni. Végre ne magammal foglalkozzak!

Finálé
Mindenki bevonul, a legidősebbtől a legfiatalabbig. Kiderül, hogy a csoport lényege egy csapat, egy család. Már a legkisebb is beállt. Nem ma kezdték. Egymástól vették át a mesterséget, egymást tanították, egymást segítették. És előadták a produkciót, megvalósították, amit tudtak.

Cirkusz az életük. Itt, Európában. Itt, Hungáriában. Egyszer majd mindenki beözönlik a porondra. Felhangzik a taps. Vége az előadásnak. Kihunynak a fények. Felszedik a sátrat. Elmegy az oroszlán is. De mi itt maradunk. Ez az életünk.