„Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat. Áldjon meg téged a Sionról az Úr, hogy láthasd Jeruzsálem jólétét egész életeden át, és megláthasd unokáidat is!"
Zsoltárok 128, 3-6

Boldog izgatottság vett erőt rajtam, mikor a terhességi teszt pozitív lett. Végre lesz babánk! Milyen öröm és büszkeség ez, Isten ajándéka! Az öröm fokozódott, mikor kiderült, hogy az emberi kíváncsiság némán hangos eszközének hangja két apró életről verődik vissza. Ikrek!
Aztán jöttek a hamar elröppenő állapotos hónapok, a hallgatózás befele, bökdösődés kifele, elismerések és vállveregetések. Ahogy közeledtünk a nagy naphoz, úgy szaporodtak a kevésbé elismerő, inkább nyugtalanító szavak. „Most aludjátok ki magatokat, míg lehet! Többet nem lesztek egyedül! A gyereket nem lehet kikapcsolni!"

S lőn nagy öröm és vigasság, amikor világra jöttek. És egy jó nagy adag szorongás. A kórházba egy nagy pocakú feleség ment be, kifele pedig jóval kisebb pocakkal és két aprósággal jött ki, akik valami furcsa manókhoz hasonlítottak, és azt mondták róluk, hogy az én gyerekeim. Én vagyok az apjuk. Ez meg mit jelent? És mi lesz más ez után? Fogalmam sem volt, milyen apának lenni, és hogy mit kell tenni, hogy jó apa legyek.
A szorongás tovább nőtt, mikor a használt pelenkahegyek tövében, kialvatlanul újra rádöbbentem, hogy valamit ismét rosszul csináltam, nem jól kentem be a gyereket ezzel vagy azzal, máshogy kell ráadni a rugdalózót, a fürdetésnél kimaradt a füle töve. Csak nekem ennyire nehéz egyszerre férjnek, kezdő apának és amolyan mindenes házicselédnek lenni? Az ismerősök csak a szokásos közhelyekkel kergettek a csendes őrületbe: „Ezt meg kell szokni, ez nem lesz jobb. Előtte kellett volna kipihenned magad. Három hónapos korukig fognak sírni. Bizony, a szülő sokat szenved a gyermekeiért."
Az egyik barátom találóan azt mondta, most születik a kispapa. Elgondolkodtatott. Valóban olyan érzés volt, mintha nekem is meg kellett volna születnem, a születés fájdalmas, semmihez sem hasonlítható érzésével. Annyi különbséggel, hogy a fiaimnak volt kilenc hónapjuk, hogy felkészüljenek. Ráértek megszületni. Nekem pedig azonnal apának kellett lennem. Le kellett mondanom a feleségemről, a nyugodt pihenésről, és mindenről, ami az addigi életemet jelentette. Hirtelen minden új és bizonytalan lett. Ez övön aluli ütés volt, amire nem tudtam felkészülni.
Eddig csak férj voltam, sokszor ez sem volt könnyű feladat. És most apa is vagyok. Új szerep, új kihívások, új életforma. Minden megváltozott. Teljesen új világ nyílt meg előttem. Az azóta eltelt kilenc hónap távlatából nézve rengeteg új csoda, öröm ért, ami semmihez sem hasonlítható, és rengeteg aggodalomban, tanácstalanságban, idegeskedésben volt részem. De semmi pénzért nem cserélném el az apaságot a nyugodt, gyermektelen életre. Nem azért, mert református keresztyén vagyok, aki nagycsaládban gondolkodik, hanem mert nincs ahhoz fogható, amikor a belőled és a szerelmedből fakadt kicsiny emberke rád mosolyog, neked kacag, téged ölel. Nincs ahhoz fogható, amikor tudod, a gyermekedben te is tovább élsz. Belőled egy rész. Mintha a lelked egy része ott játszana előtted.
Ebben a kezdő szülőségben látom, hogy a keresztyén családkép túlságosan ideális és mesterkélt. Hiányzanak belőle a negatív érzések. Nem őszinte. Nem tudom elképzelni, hogy a szülők mindig boldogok, a gyerekek meg mindig jól neveltek. Ezért is szeretem az ószövetségi családokat, főleg a pátriárkákat. A Jákob miatt szomorú Izsák és dühös Ézsau, a Józsefre gyilkosul irigykedő testvérek, mind végtelenül emberi és őszinte. És mégis, a kép nem negatív, mert a történet végén ott van az őszinte bocsánatkérés, a régi sebek gyógyulása, az újra egymásra találás, a feloldás.
Nem álmodom tökéletes keresztyén családról. Nem akarok tökéletes apa lenni. Elég jó apa akarok lenni, aki tudja szeretni a gyermekeit, és néha tud igazán dühös is lenni rájuk. Elég jó apa akarok lenni, aki majd néhány évtized múlva meg tudja köszönni a gyermekeinek, hogy megbocsátották a hibáit, és unokákkal ajándékozták meg, hogy nekik is továbbadja azt, ami igazán fontos, ami az ember szeme elől el van rejtve.