A világnak van vége. Ezt tudja mindenki, csak bevallani nem biztos, hogy meri. Pedig igenis van vége. S a végén túl is van tovább. S ebben a tartományban van egy gyönyörű hely. Azután van ez valahol, miután átjutottunk azon a legtöbbször kopár, szinte élőlénymentes vidéken, ahol csak önmagunkkal találkozunk. Magunkkal viszont annál gyakrabban. No, ezután, pont ezután van az a vidék, amelyikről most mesélek, mert hallottam egy csodálatos történetet.

Valamikor elkezdődött. Ez biztos. Hiszen kezdet nélkül nincs vég. Bevezetés kell a tárgyaláshoz és a befejezéshez is a fogalmazásban, vagy egy cikkben, prózában. Tehát van egy kezdet, amelynek apró hajtásai, akárcsak a tájat, amelyről mesélek, széppé varázsló növények, amelyeknek hajtásai gyümölcsöt teremnek, itt is tapinthatóvá váltak. S a két szereplő, akik nem mások, mint egy lány és egy fiú, életében is így lett. Ez a vidék azért különleges, mert valahogy egy másik világba röpíti a sokszor gyarló emberi természetet is. Notehát, itt volt ez a két ember, akik e gyönyörű tájon, egymással szemben, egy kis fennsíkos dombon laktak. És a vidék furcsasága volt, hogy bár másik dombon laktak, mégsem kellett kiabálniuk, hiszen értették egymást.

S a nap felkelt, majd lement. A csillagok és a hold feljöttek, majd a sötéttel együtt el is tűntek a következő napon. Az évszakok is váltották egymást, s a két ember, a férfi és a nő, értették egymást. Kiabálás nélkül is. Figyeltek. S közben csöndben voltak. A szavakat, amelyeket használtak a szívük mélyén, szerették, ízlelgették, mint a frissen letépett szőlőszemeket: először kicsit a szájukban tartották, majd óvatosan ráharaptak a szőlőszemre, és élvezték, ahogy teljesen átélhetik az ízét. A szavak tartalma, a mondatok egymásutánja már az övék volt. A mosoly, a könny igaz volt, s a csend is beszélni tudott a szavak között, előtt és után. Bár a szájukat sem nyitották ki.

A lány fát nevelt, a fiú autót vezetett. S nem is értették, hogyan, mégis volt bennük valami közös. Pedig a fának napfény kell, hiszen fotoszintetizálnia kell, a fiú pedig az éjszaka csendjét és sötétjét szerette az autóvezetéshez. És mégis valami összekötötte őket. Talán egy belső vágy. Vágy arra, hogy beszéljenek is ahhoz, hogy értsék egymást. Érezzék egymás tapintását valóságosan. Ne csak belül érezzék, hanem lássák is egymás arcán a mosolyt, hogy a szemükkel figyelhessék a mosoly következtében megránduló arcizmokat. Hogy lássák a könnyeket és, ha megérintik a másik arcát ilyenkor, akkor érezzék a vizet és a sót is a könnyekben.

A fa nőtt, s a lány boldog volt, amennyire az elfogadás boldog lehet. Arca és szeme persze nem a megelégedettséget mutatták, hanem inkább szomorúságot. A fiú kilométerei is gyarapodtak szépen. Ám ez sem volt igazi boldogság. Valami hiányzott. Pedig mindenük megvolt. Tökéletes világ volt ez. Talán túlzottan is, és pont ez volt a baj. Mert bár tudták, hogy van, akinek a csönd szavak nélkül is van, és bár ők szerették a csendet is, de a szavakat még jobban akarták érezni. Furcsa ez mások számára. Minek a szavak, ha így is mindenük megvan? Talán azért, mert még sincs...

Aztán egy napon már a fiú nem bírta tovább, s meg akarta tapasztalni, hogy mit is jelent szeretni, nem csak érezni, hanem így valóban megtudni. Tapintani, érezni az illatát, érezni az ízét. Arra gondolt, hogy minden étel, amit megfőzött, nagyon jó volt a képen is a szakácskönyvben, de soha nem érte el annak a szintjét, amit ő maga csinált. Tapasztalni akart. Beült az autójába. Wrrrrummm, beindította, pár másodperc múlva a végtelenített szám is, amely a lányra emlékeztette útjai során, megszólalt. Pont onnan hallgatta, ahol utoljára abbahagyta. És ment. Nemsokára elérte a másik hegyet, és rendetlenül dobogó szívvel elindult fölfelé. A lány mindeközben tanakodott, hogy vajon ha ott hagyná a fáját, akkor lenne-e valami baja? És gyorsan meg is válaszolta a kérdését, és sarkon fordulva már épp indult volna, amikor meglátta a fiút, ahogy az kipirult arccal, és mosolyogva érkezik az ő kis fennsíkjára.

Meglátták, majd megölelték egymást. Kézen fogva ízlelgették a valóságot, amire annyira vágytak. A lány lement a fiúval, hogy kocsikázzanak egy kicsit. Csak szelték az utakat, és a kilométerek és az idő múlása egy kis ponttá zsugorodott, amelyben találkozás volt. Az út után a fiú ment a lánnyal, hogy leüljön a fa alá. Élvezte a gyep puha simogatását és a fa árnyékát. És átnézett a másik dombra. A sajátjára... S ekkor értette meg, hogy most még biztosan vissza kell mennie. S nem tudta, hogy mennyire lesz elég az életre az, amije van. Nem tudta, hogy mennyire lesz bátor. Mennyire... mennyire, de mennyire szomorú is lett hirtelen. S a lány megígérte neki, hogy majd meglátják. Meglátják, de ő a fája alá visszaül, és ott vár egy madárra, aki bánatát, mely mégis örömmel elegyedik, segít majd feldolgozni. Mert tudta, hogy mindenből megmarad az, ami jó. Szerette az örömöt és a szomorúságot is. Mert igaziak voltak. A fiúval pedig tudatta, hogy ha majd lesz ilyen madara, akkor pedig egy másikat átküld a fiúnak, hogy ő se maradjon egyedül, hanem a madár segítsen neki is az életben. Hogy tudja élni, megélni és átérezni minden pillanatát. Mert most már biztosan tudták mindketten: csak így lehet, és csak így érdemes.

A fiú a lefele vezető úton, minden szomorúságával együtt mégis boldog volt. Akárcsak a lány a fa alatt. Adtak és kaptak. Életre szóló dolgokat. Pedig ezidőtájt sem szólaltak meg, csak a csend beszélt. De most valóban. És ennek örültek. Beült az autóba, s az est sötétjében gyorsan hajtott. Szerette. S amikor hazaért, akkor a kocsijában maradt, és lélegzett. Lélegzett, mert tudta, hogy jönni fog az a madár, amit a lány ígért. Együtt-lélegeztek.