Az év végén egy kisebb balesetem volt (a szó „nyelvészeti" értelmében véve, mint balszerencsés eset). Az autómmal megcsúsztam egy jégbordás útszakaszon, átsodródtam a szemközti sávba, majd belecsúsztam az árokba. Sem személyi sérülés, sem anyagi kár nem keletkezett, köszönhetően annak, hogy nem hajtottam gyorsan, továbbá hogy az árokban megfogott a hó. De mi tagadás, megijedtem. Korábban nem történt még csak hasonló sem velem, sem mint utassal, sem mint vezetővel. Bár ez nem meglepő, hiszen jogosítványom két éve, autóm mindössze fél éve van. A tapasztalatlanságomból fakadóan, az árokba csúszás után nem is nagyon tudtam, mitévő legyek. Épp hogy benyomtam a vészvillogót, és kikászálódtam az árokból, már meg is állt egy autós, és megkérdezte, miben segíthet. Néhány perc alatt három-négy autó is megállt, és egy terepjáró végül kihúzott az árokból. (Ez úton is köszönöm nekik az önzetlen segítséget.)

A történtek után megrettentem, kicsit félve indultam tovább, és az elkövetkező napokban is rossz érzés fogott el, amikor vezetnem kellett, és főleg akkor, amikor arra a környékre értem, ahol történt az eset. Indokolatlanul lassan mentem - legalábbis így tűnhetett az arra autózóknak. Igyekeztem nem feltartani a forgalmat, így udvariasan el is engedtem azt, aki látványosan gyorsabban akart menni nálam. Közben nagyon koncentráltam, hogy minden rendben legyen. Egy késő éjszakai órán, amikor szinte senki más nem járt rajtam kívül azon a szakaszon, meg is álltam az eset helyén, és újra végiggondoltam mi történt, megnéztem, hol csúsztam le az útról, a nyomok még láthatóak voltak. Kellemetlen érzés volt arra járni újra és újra.

A változást az újév első Budapest felé történő autózása hozta meg számomra. Akkor is görcsösen ültem a volán mögé, pedig ész érvekkel győzködtem magam, hogy minden rendben lesz: az utam kétharmada autópályán visz, ami tiszta, járható, biztonságos. Még sem voltam teljesen nyugodt, de menni kellett, így hát elindultam.

Őrlődésemet egy a visszapillantó tükörben megjelenő személyautó törte meg, talán negyed órával az indulás után.  Amikor megelőzött, akkor vettem észre, hogy a rendszámának betűit összeolvasva a HIT szó áll össze. Különös érzés töltött el, valamiféle belső nyugalom árasztott el. Hogy nem voltam akkor (sem) egyedül az autóban, akkor kezdett világossá válni, amikor beértem egy nálam is lassabban haladó IGE rendszámú járművet. Véletlen? Ekkor már biztosan éreztem, hogy nem.

Hit, ige és félelem, ezek a szavak forogtak az agyamban, és néhány másodperc múlva félhangosan motyogtam magam elé a jól ismert, oly sok helyen szereplő bibliai igét: „Ne félj, csak higgy". Talán már kicsit „elcsépeltté" vált ez a néhány, amúgy igen tartalmas szó. Sokszor olvastam, sokszor mondták nekem is, de valahogy ott, a rendszámokból nyert üzenet alapján úgy éreztem, személyesen nekem szól ez a szentírásbeli üzenet: „Ne félj, csak higgy."

Jó érzés töltött el, megnyugodtam, és határozottan éreztem, hogy nem egyedül róttam a kilométereket. Már nem féltem. Újra képes voltam csak a vezetésre figyelni (és nem aggodalmaskodni).

Később az autópályán suhantam, amikor megelőzött egy osztrák rendszámú kisbusz, melynek hátuljára egy halacska volt felragasztva. Már csak mosolyogtam.

Jó érzés néha rácsodálkozni arra, hogy Isten tényleg képes kommunikálni velünk, kérdés, észrevesszük-e, meghaljuk-e, vagy ha kell, leolvassuk-e egy koszos rendszámtábla betűiből...