Kenyerem

"Kenyér után bolyong, hogy hol találna? Tudja, hogy közel van hozzá a sötétség napja."

Jób, 15,23.

Meg kell keresnem a kenyerem. Nincs kenyerem, ezért meg kell keresnem. Minden reggel kilépek az ajtómon, bezárom, és a kulcsokat elteszem. Lemegyek a lépcsőkön három emeletet, nincs lift, de nem baj, lefelé úgyis könnyebb. Ha a házban felmostak, akkor a kopott lépcsőfokok csúszósak, figyelnem kell a lépésekre. A bejárati kapu tölgyfa volt valamikor száz éve, talán büszkeségből nem enged, feszíteni kell, épp csak résnyire nyílik, hogy kiférjek, máris csukódik és hangosan csattan mögöttem. Felgyorsítom lépteimet, nehogy a kapu melletti lakásban lakó egykori házmesternéni utánam topogjon, és megfenyegessen, hogy már megint ez a csapkodás, miért nem lehet normálisan - nem lehet -, csendben közlekedni.
Az utcasarokig tíz méter, tele kutyapiszokkal, de hát szegény állatoknak is kell valahová - a sarkon túl szerencsére nagy a forgalom hajnal óta, ott a szorgos cipőtalpak már mind széthordták. A trolimegállóban ideges tömeg, a legtöbben dohányoznak, a cigarettavégek gyors íveket írnak le a levegőben, füstöt húznak maguk után, kis meteorként szétrobbannak a köveken, vagy egy cipő alatt végzik, vagy ha nem vigyázok, akkor a kabátomon.
Koldusok és krisnások kéregetnek az aluljáró előtt, ez utóbbiak azért, hogy megetethessék az előbbieket - mondják.
A metrónál tolongás, jegy és bérlet, mozgólépcső a föld alá, piros számláló, két és fél perc, addig az óriásplakátok ígérnek nagyon sok boldogságot, csak meg kell venni, és alá kell írni néhány évet, kis kamatra, meg hogy két év garanciával. Benyöszörög egy rozsdás szerelvény, csattognak az ajtók, itt nincs házmester néni. Aki áll, az himbálózik, aki ül, az alhat még néhány megállónyit.
Elérem az épületet, fotocellás ajtó halkan surran, bent meleg, szürke, fehér és fém és steril jellegtelenség. Nyolc órán keresztül itt leszek, mert keresem a kenyerem. A szürke, fehér és fém színek között. Dobozokat kell kinyitogatni, egy asztalra kipakolni a tartalmukat, megszámolni, majd egy rácsos papírra számokat írni, a dobozt újra visszazárni, leragasztani és egy raklapra helyezni, ha a raklap eléggé megtelt, akkor fóliával átkötni, telefonon a központba szólni, hogy vihetik. Napi háromszáz dobozt kell átpakolni, így keresem a kenyerem.
Hazafelé menet már sötétedik, az üzletek bezártak. Vinnem kell kenyeret vacsorára, ezért egy szupermarketbe megyek, amely még nyitva van, ahol ilyenkor este hatalmas a tömeg. Olyanok gyűlnek össze itt, akik egész nap máshol, talán kék, fehér és réz, vagy szürke, sárga és piros, esetleg zöld, barna és ólom színek között keresgéltek. Nagy nehezen, sok bocsánat, és elnézés közben, oldalazva átvergődök a hátsó sarokba, ahol ott áll a kenyeres pult. Üres. Még morzsák sincsenek sehol elszóródva körülötte. Talán sohasem volt rajta kenyér, és más okból áll itt? Nem tudom, de mire észbe kapok, már tele is dobáltam a kosaram mindenféle csillogó műanyagzacskóval, meg dobozzal és palackkal, amikben színes löttyök vannak, és csúszni kezdek, az üzlet megdől, mint egy hánykódó hajó, mintha ki akarna vetni magából, a kassza felé sodródom, és nem tudok megállni, és már pittyeg a kódolvasó kérlelhetetlenül és a mogorva pénztáros ítéletet hirdet felettem, aki már reggel hat óta ott ül és színes zacskókat és palackokat meg dobozokat rakosgat jobb kezétől a bal kezéig egy futószalagon, mert a kenyerét keresi ő is, neki sincs, csak színes zacskók és piros fénycsík, és fehér, és szürke.
A trolimegállóban lomha a tömeg, már csak néhány túlélő cigaretta parázs köröz lassan, néha lehull egy-egy a megálló tömegsírrá változó macskakövei közé. A sarkon befordulok és nekifeszülök a kivénhedt tölgyfaajtó lapjának, épp csak résnyire, hogy beférjek, és most tartom, lassan engedem, alig kattan. Felfelé három emelet, nincs lift, csak a szemétledobó, egy öreg korlát kúszik felfelé csigaívben, talán neki kellene belém kapaszkodni. Az ajtómhoz érve a zárakat kinyitom, az ajtót magam mögött bezárom, a kulcsokat elteszem. Megjöttem. A cipőmet papucsra cserélem, kabátom felakasztom, sapkát mellé, úgy. A konyhába megyek és elkezdem kipakolni a nejlonokból a nejlonokat, a zizegőkből kiemelem a recsegő-zörgőket, a legszínesebbeket az asztalon hagyom, a többit a hűtőbe teszem, a palackokat és dobozokat szintén. Aztán leülök az asztal mellé egy székre és nézem a mai nap eredményét, a fogásomat, amiért oly sokat keresgéltem, és beletúrok, és néhány zacskót kinyomkodok és keresgélek, de nem találom, felbontok egy dobozt is, a tartalmát kiöntöm egy pohárba, de semmi, pedig azért indultam el reggel, és most mégsincs sehol? Nem találom, nincs kenyerem. El kell menjek megkeresni a kenyeremet. De most hullafáradt vagyok, nem vagyok rá képes, különben is, kint már sötét van és hideg, majd reggel. Felállok, kicsoszogok a konyhából, a villanyt lekapcsolom. A fürdőszobába nyitok, a vizet megeresztem, kék és fehér és halványzöld. Majd a törülközőt a szárítóra akasztom, a villanyt eloltom, az ajtót magam mögött bezárom. A folyosó végén benyitok, a ruhámat levetem, az ágyat megvetem, az ébresztőórát beállítom, a lámpát eloltom. Álmos vagyok, ásítok. Fekete, sötétkék, fekete, itt már nem keresem a kenyerem.

Gueth Péter
teológus

Vissza a tartalomjegyzékhez