Minden érmének két oldala van. És minden kapcsolatnak két résztvevője.
Még akkor is, amikor éppen vége van.

Odett: kellemes lágy hang, „magába szívja a változást", az új lehetőségeket, az indulás, a tervezés, új szférák jelennek meg. „Vissza se térne a földre már." Elrepül. Mondhatni fölfelé, az újba, az ismeretlenbe menekül egy valószínűleg bukott helyzetből, kapaszkodik a jövőbe, a lehetőségekbe. „A Hold vigyáz rá, a Vénusz a társa, vissza se térne a földre már". Vajon mi elől menekül ilyen optimistán? Így nézhet ki a dolog felülről...

Lukács a másik oldal: aki itt maradt a realitás kegyetlen talaján, aki csak egy felszálló gép után koslat értelmetlenül a kifutópályán, kerozinszagban. Kutyául van, a hang is reszel, fáj. „Elhagyott, mint a kifutópályát a gép." „Ő az égen, én meg a repülőtéren." Ő fent, én lent. Ő nyertese a széthulló kapocsnak, én a vesztese, aki alul maradt minden szempontból. De mit lehet ilyen helyzetben kezdeni? Hősünk az önrombolás, önsorsrontás népszerű sínére lép, a kifutópályáról egyenesen mélyrepülésbe. Szerhez nyúl. Alternatív valósághoz, amivel talán ő is repülhet valahogyan, amivel könnyebb elhinni, hogy utána mehet kilométereket és mérföldeket átszelve, amivel könnyebb hinni, hogy majd úgy hívja fel este, mintha semmi nem történt volna. Kapaszkodni a múltba, hogy a jelen eltűnjön.

Minden éremnek két oldala van, és egyszerre csak az egyikre esik a fény. Nekünk, embereknek mindkettőt meg kell tanulnunk. Az égben járást és az alulmaradást is. Mindkettő egyben gyász, egyben megajándékozottság: változás. „Ha nem volna nehéz, tán könnyű is volna."