A magyar néphitben még a múlt század első évtizedeiben is fel lehetett lelni azokat a szokásokat, rítusokat, gondolkodási formákat, amelyeket a kutatók a nomád magyarok hitvilágáig vezettek vissza.

Minden vallás a saját hite szerint népesíti be az eget, teremti magának újra a földet. Természeti népek vallásaiban, így a pogány magyarokéban is, a világot saját tapasztalataik alapján magyarázták: a földre ráborul az ég palástja, a Nap, a Hold és a csillagok körbe járnak rajta. Ez az elképzelés egybe vág a Genezisben olvasottakkal, ami csak megkönnyítette a pogány világkép több ezer éves fennmaradását.
Dömötör Tekla, Vargyas Lajos gyűjtésében még a huszadik század közepe táján is fellehetőek voltak azok a népmesék, rigmusok, ráolvasók, amelyek szerint a „világ négy sarkát” állatok tartják, jobbára ökrök vagy bivalyok. Mi magunk is ismerünk olyan népmesét, ahol a hős elmegy a „a világ végéig” és ott lelógatja lábát, és „ahol a fecske is térden állva iszik”, mert nem fér el a lehajló ég alatt. A magyar földre ráboruló ég kemény, szilárd bura, amely villámláskor meghasad, és akkor meglátszik mögötte a fényességes, „igazi ég”, amely bepillantást enged a felső világba, vagyis a mennyországba.

Égig érő fa

A föld-ég pólusának mintegy tükörképe a föld-alvilág pólusa: az istenek lakhelyének mása az alvilág, a halottak, ősök, démonok lakhelye. Így alakult ki a sámánhitű vallásoknál általános, hármas osztású világkép, amely szerint a felső és az alsó világ között, a középső világba szorítva éljük le éltünket. A hétköznapjaink tere, a középső világ az, amely az otthonunkat adja. Pogány őseink lakhelye, a jurta szerkezete is ezt a hármas osztású világképet szimbolizálta: ahogyan ránk borul a jurta szövete, úgy borul rá az ég a földre, s ahogyan a lakótér közepén földbe ásott bot tartja a sátor lapjait, úgy tartja és köti össze a világfa, az égig érő fa a felső, az alsó és a középső világot. Ahogyan a sátorban zajlik az élet, úgy a világtengely körül forog a föld, csúcsa az Esthajnalcsillagot veri, egyik oldalán a Nap, a másikon a Hold ragyog. Azonban hiába köti össze az égig érő fa a különböző világokat, a felső világba feljutni vagy az alsóba leereszkedni csak a kiválasztottak, a sámánok képesek, hogy közvetítsenek az égiek, földiek és föld alatt élők között.
A magyar paraszti világképben a világ hármas beosztása elsősorban mint a keresztény vallás menny-föld-pokol hármassága maradt fenn. A mennyország a magyar gondolkodásban mindenképpen „fent” helyezkedik el, a pokol pedig „lent”. A mennyországnak és pokolnak is ugyanúgy hét kapuja van, mint ahogyan a világfának is hét ága, s ha valaki üdvözül, akkor ugyanúgy a „hetedik égbe” kerül, mint ahogyan a sámán is hét szintet járt be szertartás közben a világfán.

Ki lakik az égben?

A magyar mitológia nem hemzseg az istenségektől. A magyarok ősei egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: „a mindenek Urát”. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat.
A magyar mitológia központi, teremtő istensége tehát az Aranyatyácska vagy Öregisten, aki Teremtője és fenntartója a világnak. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is, ha kell. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakik, ahonnan figyeli a világ folyását, s ha megharagszik, kiereszti az „istennyilát”, ami nem más, mint a villámlás.
Mellette trónol Boldogasszony, akinek kilétéről a mai napig is vitatkoznak a tudósok. Ehhez többek között az is hozzájárul, hogy a huszadik századra a Boldogasszony alakja teljesen egybemosódott Szűz Mária alakjával. A kutatók egy része szerint a kereszténység előtt jóval korábban létező mitológiai alakot, Babbát, vagyis Boldogasszonyt, István korában egyszerűen „lecserélték” Szűz Máriára, hogy az új hitet a régire építve könnyebb legyen kereszténnyé tenni a magyarokat. Ezt a verziót támasztja alá az, hogy Szűz Máriát csak magyar nyelvterületen nevezik Boldogasszonynak, Csíkban pedig egyenesen Babba Máriának. Babbát egyébként a Nappal azonosították őseink, és a reggeli imádságokat mindig a felkelő nap felé fordulva mondták el, mint ahogyan a Csángóföldön a mai napig is teszik sokan, ha a szabad ég alatt érik meg a napfelkeltét. Katolikus vidékeken egyébként elterjedt volt az a hiedelem is, hogy a napba nézve meg lehet látni Szűz Máriát, Göcsejben pedig pünkösdkor a reggeli mosdóvízben visszatükröződő napban vélték a gyermekét ringató Máriát meglátni.

Új pogányság ma

A New Age kultúrával az ezredforduló környékén a világ minden táján divatba jöttek a régi és az új animista vallások, amelyek a természet és az ember egységének kiteljesedésében látják az emberiség problémáinak megoldását. Hazánkban a helyzetet bonyolította az is, hogy a kommunista évtizedek után fellángolt egyfajta nemzeti eufória is: végre nem csak egy szürke szocialista ország voltunk, hanem lehettünk magyarok is. Elérkezett az az idő, amikor nem volt bűn fájdalommal beszélni Trianonról, amikor újra felfedezhettük magyarságunkat, nemzeti értékeinket.

Ahogyan a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2009. szeptemberi körlevelében megfogalmazta, ennek a nemzeti öntudatra ébredésnek is vannak vadhajtásai:

„Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő ún. „ősmagyar szinkretizmus“. Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a „Jézus, pártus herceg“-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék. Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be.
Ő az út, az igazság és az élet az egyének és a nemzetek számára is.”