Vannak újságírók, akik műveltségből dolgoznak, és vannak olyanok is, mint jómagam, akik tájékozottság és olvasottság híján saját életükből kénytelenek újabb és újabb történeteket elmesélni.
Most hadd meséljek A.-ról, a szerelmemről.

Amikor A.-t megismertem, semmi mást nem láttam belőle, mint azt, hogy mi mindenben különbözünk egymástól. A. magas, németajkú, igen racionális filozófus - igen szorgalmas és pontos, nem mellesleg katolikus, aki sok időt fordít a vallásfilozófián keresztül az Isten megismerésére. Én magam alacsony, rendetlen, trehány fiatal nő vagyok, református újságíró. A. véres verejtékkel ír tanulmányokat, én hétről hétre írok cikkeket. Ő hegyet mászni szeret, én teli poharak/tányérok mellett diskurálni, ő melankolikus, én szangvinikus vagyok.
(A. angol billentyűzetet használ, amit egyszerűen nem bírok megszokni, ő nálam mindig szenved a magyar klaviatúrával.) A. és Zs. - ennél távolabb nem is lehetnénk egymástól az ábécében.

Ellentétek vonzzák egymást - jut eszembe az érthetelen, de tapasztalati úton igazolható szabály a szerelemről. Mintha ebben az esetben önkéntelenül működne a parancs: szeresd ellenségedet. Soha semmikor nem képes erre az ember, csak az egymásba szeretés áldott idejében - aztán az egész el is múlik, és rájövök, hogy az ellenséggel kötöttem házasságot. Persze van megoldás: formálódni. Nem véletlen, hogy a több évtizede házas emberek már-már olyanok, mint a testvérek - egészen egymás képére formálódnak az évtizedek kompromisszumaiban.
A másikban, abban az idegenben, akit szeretek, fedetlen arccal szemlélem saját magamat. Látom, milyen szorgalmas és talpraesett, vagy éppen mennyire tehetségtelen és csúf vagyok mellette, hozzá képest, és vagy elrúgom magam mellől, vagy elkezdem őt tanulni, a mintáit követni - ahogy ő is az enyémeket.
A folyamat sosem egyoldalú - egymás képére formálódunk. A. és az én esetemben ez egészen mókás: akcentussal beszéljük egymás nyelvét, ugyanolyan hosszú a majdnem ugyanolyan színű hajunk, s a fiú ma fedezte fel az S-Bahn üvegében látott tükörképünk alapján, hogy a kabátunk is megközelítőleg hasonló. Nem mélyenszántó, bár megmosolyogtató egybeesés.

„Isten szerelmes" - mondja Visky András egyik monodrámájában a címszereplő Júlia, aki arról gondolkodik, hogy Isten miért megy el olyan messzire a megbocsátásban, ami felfoghatatlan. A kereszthalál valóban sokaknak botránkozás, A. szerint egyszerűen nem ez a lényeg, hanem annak az abszurduma, hogy a transzcendens képes volt emberi testet ölteni. (Nem értünk egyet, de nem ez a lényeg, inkább az, hogy az S-Bahnon hazafelé ilyenekről beszélgetünk. Ugyanolyan kabátban.) Számomra Júlia mondata volt elsőre abszurdum, aztán rájöttem, hogy annak idején nekem is egy hasonló gondolat fordította meg az életemet - amikor egy mélypontomon az Isten azt mondta, Jézus a vőlegény, én a menyasszony, és minden csak azon múlik, hogy igent mondok-e neki. A szerelem a lélek fogfájása - olvasom A. falán a régi cigány bölcsességet. A szerelem valami impulzív, elragadó dolog, ahol az egész lényemet odaadom a másiknak, semmit sem várva ezért, és semmit sem vágyva jobban, mint hogy egy lehessek azzal, akit szeretek. Egynek lenni az ellentétemmel? Ez a szerelem óriási paradoxona. Akik szeretik egymást, megszeretik egymás zenéit, ízlését, otthonát. Megszeretik mindazt, ami idegen volt, és elváltoznak egymás hasonlatosságára. Isten is szerelmes, és alig várja, hogy szemlélni kezdjük, és végre újra megszeressük őt.

Az Isten annyira szerette ezt a világot, hogy viszonzást sem várva emberi testet öltött, teljesen hasonlóvá lett szeretteihez. Az pedig, hogy a folyamat visszafelé is megtörténik-e, ahogy a 2Korinthus 3,18-ban olvassuk, az egyedül rajtunk múlik: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre."