Anyám péntek délelőtt meghalt. Én mégsem éreztem azt a közönyt, amiről Camus írt. Nem volt olyan jellegű ravatal, se fülledt meleg, nem zsongtak darazsak a tetőn.

Szüleim egyszer csak azzal leptek meg, hogy már megvették a sírhelyet, helyesebben az urna helyét. Ez egy templomban van, illetve annak alagsorában. Pedig sok temetésen gondolkoztam már azon, hogyan lesz majd, amikor én leszek ott a gyászolók között, mondhatni a másik oldalon. De egészen másként alakult minden.

Néhány hete még arról fogalmaztam meg gondolatot, hogy hol van anyu? Meg is akartam írni. Persze tudtam, hogy egy demenciában szenvedő idősek otthonában él (Alzheimer-kór), és világos volt, hogy előttem van, ott guggolok a tolószéke mellett, amihez ki is kötötték egy kendővel, és szeme valahol messze az éterben járt, mintha már látta volna azt a más világot. Hosszan néztem, s nem tudtam eldönteni, hol is jár pontosan. Kezével különböző mozdulatokat végzett a teste előtt, mintha fájt volna valamije, s azzal határozta volna meg, vagy csak lokalizálta volna a kimondhatatlant, jelezett volna valamit a környezetének és nekünk. Azt akartam leírni, hogy valóságosan hol van anyukám? Közelebb már ama világhoz, ahova mindnyájan tartunk, vagy még kötve (szó szerint is) ehhez a földihez, amihez mi is ennyire ragaszkodunk?

Amikor bementünk hozzá azon a pénteken, nem tudtuk, hogy az az utolsó látogatás lesz. Mi még beszéltünk hozzá, ő nem jelzett, csak az énekszónál rándult meg a szája, mintha mondani akart volna valamit. Apukám még visszafordult az ajtóból, s félig sírva megölelte, átfogta a nyakát, s elzokogta neki a Vezess, Jézusunk, s véled indulunk c. éneket. Nem mindig tetszik ez az ének, temetésre is emlékeztet, de ezúttal szép volt.

Egy hétre rá pénteken volt szüleim 50. házassági évfordulója. Kicsit aggódva hívtam fel apukámat, hogy mi minden is járhat benne (anyukám a ravatalon), de meglepetésemre két viszonylag vicces történetet mesélt el arról az ötven évvel azelőtti napról. (Az egyik: apukám nagyon érzi a helyzetkomikumokat, s mikor az anyakönyvvezető előtt alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy amennyiben van a leendő házastársnak gyermeke, amiről nem tud, akkor vállalja a nevelését. Apukám e formaságból aláírandó papírt elolvasta, s így szólt: „Na még jó hogy elolvastam”, s jelentőségteljesen az anyakönyvvezetőre nézett, majd megkérdezte a leendő hitvest: „Anyukám, van neked esetleg ilyen gyermeked? Mert be kell írni.” Mondani sem kell, hogy az állam hivatalos szolgájának nagyon elkerekedett a szeme.) Az élet válasza pedig az volt erre a napra, hogy aznap délután hozták meg a templomba anyukám hamvait, amit apukámnak kellett átvennie. Ötven évvel ezelőtt a szépen felékesített menyasszony megpillantására várt, örvendező szívvel elment elé, most pedig az urnát várta, fogadta, vette át.

Vezetés közben ért a hír, nem sokkal azután, hogy elváltunk tőle. Utazás közben. Bár ez nem meglepő, sokat utazom, mégis furcsa volt. Elindulni. Utazni. Úton lenni. Megérkezni. Ő megérkezett, én nem értem célhoz.

A temetés méltóságteljes volt.

A temetés derűs volt.

A temetés fennkölt volt.

A temetés szép volt.

A temetés hálás volt.

Ahogyan elnéztem a ravatalt, ott volt balra az urna kis kendővel ékesítve, majd közvetlenül mellette anyukám egy fényképe.  Fiatal, mosolygós, tanárnős tablókép, ahogyan sokan látták, s még most is derűsen néz a szemlélőkre. És közben mosolyog. Mintha az urnán nevetne. Ugyan, halál? Ez lenne? Hát ez inkább könnyű, mint nehéz. Ne féltsetek engem. Én már a jó helyen vagyok. Nekem itt helyem van. Szép zöld növények, fehér virágok, díszes urna, mosolygós fénykép. Igen, nevetett a ravatalon, kikacagta a halált!

Sokat gondolkoztam, hogy baj-e, hogy nem sírós, zokogós, összeomlós temetés volt. Inkább derűs emlékezésnek mondanám. Hiszen van mire, kire emlékezni.

Nem csupán azért maradt bennem is a mosolygós képe, mert azt akarom, hogy ilyen legyen, vagy mert így könnyebb emlékekben őrizni. De ő tényleg ilyen volt. Sokat tanított, sokakat gazdagított. Tanította a történelmet, megszerettette az irodalmat, becsalogatta a fiatalokat a könyvtárba. Bevágta nekem is az egyest, mikor reggel mondtam neki otthon, hogy én sem tanultam meg a Mondd, mit érlel c. verset (József Attila).  Sokan szerették, azért is volt tele a templom.

Isten mindenható és mindenek feletti szeretetét hirdeti számomra is anyukám halála, temetése, és majdani feltámadása.