Egy nagy ház áll a falu többi nagy háza között. A földszinten az előszobában állva látszik, hogy lépcsők vezetnek fölfelé, s lépcsők vezetnek lefelé is. A különböző szinteken ajtók nyílnak: szobákba, fürdőkbe, vécékbe s egyéb helyiségekbe nyíló átjárók ezek. Kedd reggel van, nagy a csönd.
Halkan kopogtatok a vécéajtón, s kopogásom némán visszhangozva behullik a nyárreggeli csendbe. Tétován benyitok az egyik gyerekszobába – hogy fel ne ébresszem az egyik kisfiamat –, s látom, hogy az ágynemű huzat nélkül árválkodik, miközben a lehúzott redőny résein keresztül beszűrődik a szórt fény. A másik gyerekszobában már az ágyneműket sem látom az ágyakon. Néma rend jelzi Peti és Gergő fiaim hiányát. A káosz dinamizmusa hideg, mozdulatlan áttekinthetőségre váltott.

Ekkor aztán elszántan lemegyek a konyhába, hogy halljam a teafőző hangos fütyülését, ami jelzi, hogy a lurkók reggeli teavize készen áll. A teafőző üresen, csendben pihen a sarokban egy polcon. Benézek gyorsan a nappaliba, hátha a tea helyett inkább forró kakaót szürcsölget a három muskétás, ám ott se csésze, se gyerek. Aha, akkor az alagsorban kell körülnéznem, hisz gyanúsan nagy a csend. Ilyenkor már biztosan vége a megszokott bunyónak, s már sírásra se telik tőlük. Sietve lemegyek a meredten vigyázzállásban sorakozó lépcsőfokokon, s fürkésző szemmel benézek a gyerekdühöngőbe. Az utolsó csata romjai között a halál leheletét érzem hidegen átsuhanni a bensőmön. Darth Vader hullája mellett Harry Potter fekszik mozdulatlanul, még a varázspálca is kiesett a kezéből. Tőlük balra Luke Skywalker X szárnyú vadászgépe megsemmisítő csapást szenvedett el az egyik rohamosztagos fiam rossz helyen dobbantó lábától – ó, Istenem, fut át rajtam a mozdulatlan csendben villámcsapásszerűen a gondolat, ez a lego vagy 20 000 forintba került. A tettes valószínűleg a kertben rejtőzködik – gondolom, s az alagsori kijárati ajtón át elszántan kimegyek a zöld fűvel borított kertünkbe.
A madarak lágy trillázását egyetlen vérfagyasztó csatakiáltás sem zavarja meg, sehol egy visítás, hogy „Gergő, te nem jöhetsz ide", sehol egy segélykiáltás, hogy „Apu, szólj rá Petire, hogy...". Még Dávid sem oszt igazságot. Ha itt sincsenek, akkor biztosan belógtak tévézni – pedig azt csak hétvégente szabad nekik. „A kis csirkefogók!" Gyorsan megindulok a „tv-szoba" felé, s már hallani vélem az imént már hullaként fekvő Darth Vader fojtott, szörcsögő lélegzetvételét, ám amint benyitok a szobába, a tv sötét képernyőjén csupán magam torzójának visszatükröződését látom. Aha, hát akkor biztosan bebújtak az ágyunkba, míg én kerestem őket – gondoltam, s már úton is vagyok a hálószobánk felé. A szobában gyanúsan nagy csend fogad. 8 óra van, s csupán egy nagy domborodó paplanhuzatot látok. Hát megvagytok – sóhajtottam fel, s hirtelen mozdulattal lerántom róluk a leplet. Meglepődve látom, hogy csupán egyetlen gömbölyded test rejtőzködött a paplan alatt. Az is szép csendesen, lassan mozogva hullámzik, mintha mit sem törődne azzal, hogy napvilágra került bujkálása. Feleségem, Zsuzsa alszik békésen, jóízűt álmodva. „Hogyhogy alszik ilyenkor? Mi van itt ma? Senki se mozdul, semmi életjel sincs idehaza!"

Ekkor hirtelen a homlokomra csapok, s elnevetem magam. A mozgás már tegnap reggel elköltözött tőlünk egy hétre, amikor a gyermekeink vonatra ülve elutaztak Sárospatakra a gyülekezeti gyerekhétre. Most is ott vannak a nyáron egyébként üresen álló kollégiumban. A vasárnap még mozdulatlan csendbe burkolódzott koleszban most mi lehet? – hajajajj! A mi dinamikus káosszal átitatott lakásunkban pedig mennyei csend s harmónia uralkodik.
Azért érzem: a nyugalomban benne rejtőzködik a mozgás minden dinamizmusa, s ha valaki a gyerektábor vad zsivajában jól fülel, akkor ott is meghallja azt a csendet, melyben a zaj megjelenhet. Ez az Élet.