Alsó tagozatos tanítónő, hitoktató ismerősömmel beszélgettem a minap. Ő mesélt egyik tanítványáról, egy kisfiúról, akit kezelhetetlennek tartottak a kollégái, és neki is sok fejtörést okozott. Egyik órán éppen emellett a gyerek mellett állt meg, s rátette a vállára a kezét, majd ahogy magyarázott, önkéntelenül is megsimogatta a fejét. A gyerek szinte belebújt az érintésbe, mint egy kiskutya, úgy bújt a tanítónőhöz, aki innentől tudta: megtalálta a kulcsot az eddig nevelhetetlennek bélyegzett gyerekhez.

Szeretsz? Ölelj meg!

Ma már talán közismert Gary Chapman öt szeretet-nyelve, melynek az a lényege, hogy mindenki másként „érti meg" és éli át a szeretet kifejezését. Az együtt töltött idő, a beszélgetés, az odafigyelés, gondoskodás, az ajándékok, a dicséret vagy az érintés, a testi kontaktus is kifejezheti az üzentet: „Szeretlek! Figyelek rád. Fontos vagy nekem." Ám minden ember más nyelvet beszél, másból érti meg ezt az egyszerűnek tűnő közlést. Ross Campbell szerint a szeretetigényünket egy üres hordóhoz lehet hasonlítani. Az életünk és a kapcsolataink akkor működnek jól, ha ez a „szeretettank" tele van. Ha azonban nem a megfelelő szeretettel fordulunk a másik felé, akkor az olyan, mintha lyukas edénybe próbálnánk vizet önteni. Barátnőmet ismerve a példában említett kisfiúval is biztos elbeszélgetett többször, próbálta jóra inteni, vagy motiválni piros pontokkal, matricákkal, biztosan rendszeresen megdicsérte, ha valami jót tett, mégsem ért el vele semmilyen eredményt. De amikor a dicsérő szavak mellé meg is simogatta, vagy a dorgálás során megfogta a karját, a gyerek azonnal megértette a jelzéseit. Mert ennek a kisfiúnak az érintés volt a szeretetnyelve.

Nagy ölelés

Az ötvenes-hatvanas években, amikor a kollektív nevelés eszméje virágkorát élte, a pszichológusok döbbenten figyeltek fel arra a jelenségre, hogy például az árvaházban, nevelőotthonban vagy bentlakásos iskolában felnövő gyerekek hiába élnek jó vagy akár jobb körülmények között, mint hasonló korú társaik, mind testi, mind lelki fejlődésük jóval alulmarad a családban felnövő gyerekekénél, s ennek egyetlen oka volt: az érintés hiánya. Nem mintha a gondozónők soha nem érintették volna meg a gyerekeket, hiszen a pelenkázás, etetés, fürdetés vagy a játék közben óhatatlanul is testi kontaktusba kerültek a gyerekekkel, de ezek a mozdulatok minidig funkcionálisak voltak, valamilyen cél érdekében történtek. A nevelőotthonban felnőtt gyerekek soha, vagy csak nagyon ritkán élték át a „nagy ölelés" élményt. Hogy csak azért ölellek meg, mert szeretlek. Azért simogatlak meg, mert jó veled lenni. Azért érek a válladhoz, hogy tudd: itt vagyok veled. A pszichológiai kutatások azt is bebizonyították, hogy a normális fejlődéshez naponta minimum 4-7 ölelésre van szüksége a gyermeknek. A későbbi kutatások kiderítették az is, hogy a felnőtt embereknél sincs ez másként: csak akkor tudunk felnőttként maximális fordulatszámon teljesíteni, ha megkapjuk a napi ölelésadagunkat, és erre mindenkinek szüksége van, függetlenül attól, hogy mi a szeretetnyelve. Akinek a testi kontaktus, azok a napi 4 ölelésnél sokkal többre vágynak.

Lassan elfogy az érintés...

Mindezek tudatában érdekes és egyben fájdalmas is megfigyelni, ahogy az érintés kikopik az életünkből. A családok többségében ugyanis az a tendencia hatalmasodott el, hogy a kisgyermeket gyakran ölelgetik, ölbe veszik, dajkálják, a kamasz vagy netán felnőtt gyerekkel azonban szinte teljesen megszűnik a testi kapcsolat.
De sajnos a mai gyerekek közel sincsenek olyan jó helyzetben, mint például a múlt században, vagy a száz évvel ezelőtt születettek. Erre akkor döbbentem rá, amikor egy kismama-klubban kellett előadást tartanom a legapróbbaknak ajánlható könyvekről, és kiderült, hogy jelenlevő anyukák között alig van, aki tudná, mit jelentenek az arc- és testsimogató, dajkáló vagy lovagoltató játékok. A „Kerekecske-dombocskán" kívül nem ismertek egyetlen olyan mondókát, rigmust vagy éneket sem, amelynek a gyerekkel való játékos testi kontaktus lenne a legfontosabb feladata, amihez természetesen hozzátartozik a testrészek megismerése, megnevezése, az irányfogalmakkal vagy éppen a színekkel, évszakokkal való ismerkedés. Ezért tartom fontosnak az országban egyre több helyen működő Kerekítő klubokat, ahol képzett drámapedagógusok tanítják meg a gyermekeknek és az anyukáknak az ölbéli játékokat és mondókákat.
Az iskoláskorú gyerekekkel ugyan már nem lehet babázni, de ők még (akár 12 éves korban is!) igénylik az ölbe bújást, csak meg kell találni az érintés megfelelő formáját. Ilyen alkalom például az esti meseolvasás, tévénézés, vagy akár a közös vacsora, amikor beszélgetés közben szinte észrevétlenül simogathatjuk meg őket. Kiváló alkalom a testi érintkezésre a strandolás, a vízi játékok sokasága, ahol a ringató mozgást még a nagyobb gyerekek is természetesnek veszik.
Ha gyerekeket kicsi korban nem tanították meg a testi érintés fontosságára, a mozdulat szeretetnyelvére, akkor kamaszkorában határozottan elutasíthatja a szeretet testi kifejezését. A lányokkal könnyebb dolgunk van, mert ők bújósabbak, „cicásabbak", de a kamasz fiúknál gyakran előfordul, hogy még puszit is csak fintorogva adnak, vagy ellökik a kezünket, ha meg akarjuk fogni egy-egy nehéz helyzetben. Akármilyen furcsa, ennek ellenére ők is igénylik a testi érintést. Egy baráti hátba veregetés, netán nagyfiús birkózás apával a gyepen, vagy egy kimerítő edzés utáni hátmasszázs is feltöltheti kamasz gyerekeink szeretettankját, akár hosszú napokra is.