„Ha valaki egyházi iskolába jár, attól a gyülekezet elbúcsúzhat!” Gyakran hallom az egyházban ezt a véleményt. Szívesen küzdök ez ellen a csúnya sztereotípia ellen, de magam is tapasztaltam már, hogy lelkes ifjúsági tagunk, beiratkozva az evangélikus gimnáziumba, nem járt többet, mondván: én ott egész nap az egyházban élek.

Bár gyülekezeti lelkész vagyok, néhány éve taníthatok a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban is. Nagyszerű élmények részese lettem ez alatt az idő alatt.
A hitoktatás és az iskolalelkészi munka, a hétfő reggeli áhítatok és a félévenkénti csendesnapok a legjobb evangélikus hagyományokat hordozzák. A Deák tér a legszebb értelemben egyházias. A nap kezdetén és végén a tanárok igét olvasnak, és imádkoznak az osztályokkal. A hitoktatás színvonala minden bizonnyal az ország élvonalába tartozik. Az iskola életében közössé vált gondokat, félelmeket, aggodalmakat a tanárok Isten előtti közös csendben is hordozzák.
Mondhatnánk: ez az iskola maga az egyház!

Ugyanakkor fontos vonása ennek az egyházhoz tartozásnak a szabályozottság.
A protestáns gyülekezeti stílus szerint nem kötelezünk senkit az istentiszteletre, a programokon való részvételre, ezeket csak felkínáljuk. Az iskola nem engedheti meg ezt magának. Egy jó iskolában rendek vannak. Jó, ha a rendek nem válnak kényszerré, hanem önként vállalt, örömmel teljesített szabályokká, mégis be kell tartani őket.

Ebben a párosításban igaza van annak a tanulónak, aki azt mondja, egész héten egyházban élek, örömmel vállalt kötelezettségként, de nem kelljen máshol is teljesítenem ebben. 

Másik komoly kérdésünk az intézmény-arcú egyházhoz kapcsolódik. Jelenkori, szekularizált egyházunk hajlamos arra, hogy az egyház valódi életét kiemelje a gyülekezetekből, és látványos, rendezett intézményi keretek közé terelje.

A kezdeti formákat nem ez jellemezte. Pünkösd után sokszínű közösségek alakultak. Ezekbe a közösségekbe több nemzedék, többféle kultúra, szegények és gazdagok, előkelők és rabszolgák tartozhattak. Minden bizonnyal a kezdeti egyház is formált különböző feladatokra intézményeket, de nem ebben látta a keresztyén élet színterét. Elfogadható torzulás-e az egyház intézményekre való orientációja? Ha az eredeti formát nézzük, semmiképpen.

Az iskola az egyház egy korosztályi rétege. Ugyanúgy azonban, mint ahogy az ifjúsági kört nem nevezzük az egész gyülekezetnek, úgy az iskolát sem tarthatjuk az egész egyháznak. Feladatunknak látszik, hogy a fiataloktól elvárjuk a gyülekezeti jelenlétet is. Sokuk számára ez túlzásnak tűnik. 

Ennek a sok kérdést felvető témának újabb területe a fiatalok vallásos formálódása. Az egyházi iskolák hitoktatása – felekezetisége ellenére – színes képet ad a keresztyénségről. Ugyanakkor a sokrétű tanítás nem kínál valódi, soknemzedékű, sokkultúrájú gyülekezeti hátteret. Ez a melegágya annak, hogy a fiatalok a maguk vallásos életét sajátos módon, mindenféle gyülekezeti, sőt felekezeti kötődés nélkül éljék meg. Ma ez Magyarországon nem szokatlan. Az utóbbi évek statisztikai felmérései szerint a válaszadók 50%-a a „maga módján vallásos”. Lehet, hogy ebben az egyházi iskolák is szerepet kapnak éppen a nagyszerű, szerteágazó, de gyülekezeti közösségből – indirekt módon – kiragadó intézményiségükkel?   

Az általam kínált megoldás túlságosan is banális: legyen jó az iskola, és legyen jó
a gyülekezet!

Az iskolák nagy figyelmet fordítanak a szülőkkel való kapcsolatra. Nekünk, hitoktatóknak ugyanilyen figyelmet kell fordítanunk a küldő gyülekezetekre. A felvételnél nagy szerepet kap a lelkészi ajánlás. Ha nincs gyülekezet, legalább van küldő lelkész. A fiatalok keresztyén kötődésének záloga lehet, hogy hogyan tartják számon őket „otthon”.

A másik legalább ennyire fontos. Az iskolai hitoktatás jó, magas színvonalú, színes. Egy keresztyén iskola hitélete izgalmas, ráadásul a fiatalok számára rétegzett. Az ehhez szokott, amúgy is jó kritikai érzékkel rendelkező, jó képességű tanulók készek elutasítani a gyenge, unalmas gyülekezeti életet. Láttam olyat, hogy az egyházi iskolába járó gyülekezeti tag miatt pezsdült meg a gyülekezeti élet, mert a lelkész érezte, hogy neki az addig megszokott szint már nem elegendő. 

Végül a legfontosabb: a keresztyénségben nem az egyházi kötődés az elsődleges, hanem a hit. Iskolának és gyülekezetnek egyaránt mindent meg kell tennie azért, hogy az eleven, gondolkodó, cselekvő hit felé mozdítsa a fiatalokat. Ez a hit kelti majd fel a vágyat, hogy gyülekezethez kapcsolódjanak, különösen,
ha kijárták már az iskolát.