Nemrég egyik ismerősömnél éppen vacsorához készülődtünk. Megkérdezte, mennyi levest kérek a tányéromba, majd még egy ráadás kanállal megtoldotta az adagomat. Ekkor hirtelen a fejéhez kapott, eszébe jutott ugyanis, hogy ő ugyanezért a mozdulatért annak idején mennyit zsörtölődött magában az anyósa ellen. És lám, ő most éppen ugyanúgy cselekszik. 

Napokon keresztül ott motoszkált aztán a fejemben ez a jelenet. És elindított bennem valamit. Talán egyfajta önvizsgálódást, „belső monitoringot”. Csak jöttek, meg jöttek a gondolatok, az emlékek. Mindenki életében vannak ugyanis bizonyos személyek, akikkel szemben szeretünk sokkal inkább kritikusok lenni, mint mondjuk saját magunkkal szemben. Nálam sincs ez másképp. 

Majd beugrott Exupéry fájó igazsága is: „Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson.” És elkezdtem kutatni annak okát, hogy mi válthatja ki ezt a keserűséget az emberből. Mert nyilvánvaló, sőt a legszebb dolog az egészben az, hogy a kritika és keserűség tárgyának fikarcnyit sem ártunk, ellenben magunknak, akik ilyen érzelmeket táplálunk mások iránt, a lehető legtöbbet, megmérgezi a lelkünket, leszívja az energiáinkat. 

A befelé irányuló kutakodásom során (amiről azt gondolom, hogy sohasem egy-két nap, hanem egy életen át tartó folyamat), legbelül olyan ellenséget találtam, amire sohasem számítottam volna, és melynek létét mindig tagadtam és magam sem akartam elhinni. Ez pedig irigység őfensége volt, nem ám rózsaszínnel, hanem élénk, rikító sárgával. Hogy mire? Talán a megelégedettségből fakadó boldogság… látszatára – mint utóbb kiderült. Mert milliószor könnyebb mímelni ezt, mint valóban megélni. Ritka is, mint a fehér holló, de annál értékesebb is.
De miért? – tettem fel végül magamnak a kérdést. 

Hiszen ahogy visszatekintek az életemre, azt látom, hogy mennyire szerencsés vagyok.Minden úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Azt tanulom és azzal foglalkozom, amivel szerettem volna. Megtaláltam ezen a hatalmas földgolyón a másik Felem. Szerető emberek között telnek a napjaim…

És van Fent Valaki, aki egy röpke percre sem engedi el a kezem, hanem megfogja és vezet előre. Aki akadályokat is csak azért állít elém, hogy az én javamat szolgálja, fejlődésemet segítse, megtanítson értékelni a körülöttem lévő tárgyakat és embereket. Mert van Valaki, aki minden pillanatban gondoskodik arról, hogy szerető emberekkel vegyen körül. Aki pihenés nélkül őrködik szeretteim és saját életem, egészségem felett. Van Valaki, aki mindenkor belelát az én lelkembe, és azokban a bizonyos pillanatokban is látja minden bűnös, szőrszálhasogatóan szúró gondolatomat, mégsem hagy el, mégsem vet meg, mégsem taszít el. Sőt, ennek ellenére is szeret és tárt karokkal fogad (el). És ennyi talán nem lenne elég a megelégedettséghez?! A legnagyobb kincs?!

Soraimat ezzel a Máté evangéliumában olvasható megfellebbezhetetlen, mégis manapság csupán közhelyként pufogtatott, örök érvényű igazsággal zárom:

„Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.”

Benne van ebben minden az irigységről és megelégedettségről, az önkritikáról…
és egy tál levesről.

Vagyok-e olyan kritikus önmagammal, mint másokkal szemben?