A – hogy is mondjam? – kakálás nem olyan dolog, amelyről szívesen beszélünk, leírni aztán végképp nem szeretjük. Megígérem – már ha a szerkesztők egyáltalán bennhagyják ezt az egyszerű és lényegre törő szót –, többször nem használom. Lesz helyette ürítés, széklet, defekáció, ilyesmi. Esetleg nagydolog, bár az kissé elavult.

De miért is esik olyan nehezünkre erről a kikerülhetetlen tevékenységről beszélni, írni? Az okát talán Freudnál kereshetjük (ha hiszünk neki). Ő ugyebár valami olyasmit állított, hogy a szexuális fejlődésnek van egy anális szakasza: ilyenkor a pici gyerek az anális funkciók révén jut testi élvezethez (huh, egészen magyarul mondva: kellemes, felszabadító érzés kinyomni…). De mikor az autoerotikus fázist (amikor saját testünkben leljük gyönyörűségünket) felváltja a heteroszexuális (vagyis a másik nemre irányuló) vonzalom, anális vonzalmainkat nagyjából el kell fojtanunk.

A múlt hónapban írtam arról, hogy mi az evés és a szex spirituális jelentősége, és akármilyen meghökkentő, az ürítésnek is lehet és van is szimbolikus vetülete. És ez kapcsolódik a tevékenység taszító voltához és kellemes, megkönnyebbülést okozó funkciójához is.

Gondoljunk először is arra, hogy alapvető életfunkcióról van szó: nagyon hamar felmondja a szolgálatot az a szervezet, amely nem tud megszabadulni a benne felhalmozott halott anyagtól. Egy kicsit elvontabb szinten: legtöbbször elég nehéz szembesülnünk a lelkünkben felhalmozódott „káros anyagokkal”: elfojtott gyűlölettel, nehezteléssel, sérülésekkel, önsajnálattal. Pedig kérdezzünk meg egy lélektanászt, hogy ez mennyire fontos! És lehet (most hadd használjak egy kapcsolódó, de talán kevésbé rázós képet), hogy amikor nekiállunk a lelki szemetesládában turkálni, bizony fel fognak szállni abból mindenféle kellemetlen bűzök, de attól még az ürítés lelki értelemben is nélkülözhetetlen. C. G. Jung nyelvén szólva a lelkünk kétfázisos működésű: evés és ürítés váltogatja egymást; mindaz, amit önmagunkból, megnyilvánulásunkból elvetünk, mintegy trágyázza a tudattalanunkat, és az innen felnövő impulzusaink táplálják, energizálják énünket. Ezért kell a jungi mélylélektan szerint az elfojtott, nemkívánatos dolgainkkal szembenéznünk. Örök princípium, amit a János evangéliuma a földben elhalt, elrothadt búzamaggal példáz: ami halott, haszontalan és bűzös, életté, növekedéssé válhat.

Ám az ürítés szimbolikus jelentéseit a legmélyebben és legérdekesebben talán a bibliai képvilággal foglalkozó Northrop Frye tárta fel. Először is az ürülék szimbolikusan mindig összefügg a piszokkal, azzal, amitől el akarjuk választani magunkat, amint Jézus is mondja, az fertőzi meg az embert, ami belőle kijön, nem pedig ami bemegy. Ezek szerint „a keresztelés a lelki tisztaság fizikai képe, mely elválasztja az igaz egyéniséget az eredendő bűn ürülékétől”.

De még inkább összekapcsolódik az ürítés a halállal. Frye számára a bibliai történet egésze az élet (a nagybetűs, isteni élet) és a halál szétválasztásáról szól, ez a végső „szakítás”, szétválasztás a történet végkifejlete a Jelenések könyvében.
A holttest az az „ürülékhüvely”, amelyet le kell vetni és el kell hagyni. Egy félig-meddig privát jegyzetében Frye arról elmélkedik, hogy az élet „egyértelműen kontextus kérdése: amikor levágom a körmömet vagy a hajamat vagy sz**ok, azt, ami leesik rólam, nem tartom élőnek, még ha a sejt- illetve bakteriális tevékenység folytatódik is bennük. Ami kontextusban marad, él, amit ki***unk magunkból, az a halál testéhez tartozik.” Vagyis az ürítés során az élettelen távozik az élőből. Spirituális szinten az élet az Istennel való egység, eggyé válás, a halál pedig az, ami „kívülre” kerül. A Bibliában tehát a feltámadás és a végső győzelem ebben az értelemben a halál végső kiűzése, kiürítése. Ha testünkből kivetjük a halált, a halál erői többé nem munkálkodnak benne, úrrá lesz rajtunk az élet. Gyönyörűen ír Northrop Frye a feltámadásról és a második eljövetelről ugyanebben az utolsó, Bibliáról írott nagy könyvében. „A feltámadás elbeszélése mind a négy evangéliumban szándékosan szelíd és nyugodt, a lelki esemény mennyei csendjével teli. A háttérben azonban ott a halál bűzétől önmagát elszakító és a pokol füstjétől kormos képű Sámsonoknál és Héraklészoknál hatalmasabb Isten. (Az Ige hatalma. Fordította Pásztor Péter. Európa, 1997. 323-325. o.)