Vajon mitől fél egy olyan dél-bostoni srác, aki fél életét az utcán töltötte?
Ha megnézzük a 1997-es Good Will Hunting első néhány percét, kapásból rávágjuk, hogy semmitől. Mert ahogy Will (Matt Damon) barátaival (többek között Ben Affleckkel) a lerobbant bárokat és utcákat járja, nagy hangon sört rendel, csajokat fűz, és móresre tanítja a nagyfiúkat, úgy érezzük, hogy ez a srác itt a helyén van. Ő a király a dél-bostoni utcán, olyan menő arc, aki még a rendőrnek is visszaüt, aki a bírókat is lepofázza, mert akármilyen zűrbe keveredik is, nincs szüksége ügyvédi védelemre: hihetetlen intelligenciája és memóriája segítéségével kidumálja magát a pácból.

De a csapda éppen itt van. Első pillanattól kezdve érezzük, hogy valami nem stimmel: egy ilyen érzékenységű és intelligenciájú gyereknek nem Boston utcáin lenne a helye. Nem abban kellene férfiasságát megmutatni, hogy hány kocsmai verekedésben vagy autólopásban vett részt. Egy ilyen fiúnak valamelyik egyetemen kellene lennie, mondjuk a Harvardon. Valójában Will ott is van, csak nem a szemináriumokon ül, hanem a folyosót takarítja. Itt látja meg azt a matematikai feladványt, amit Lambeau professzor (Stellan Skarsgard) a diákjainak a hirdetőtáblára felírt. Olyan tételt, amit eddig csak a legnagyobbak tudtak bizonyítani.

Kemény öklű és szívű Hamupipőke

A Hamupipőke mese logikája alapján bizonyosra vehetjük, hogy Will a felmosófa mellől csuklóból meg fogja oldani a feladatot, és persze sok mást is, amit a neves professzorok nem. Hogy bebizonyítja: nyílhat virág a szemétdombon, szerencsés esetben rózsa vagy orchidea is. És persze, ez a keményöklű Hamupipőke megkapja a neki kijáró trónt és királyi koronát.

De ahogyan a Grimm-mesében, ebben a dél-bostoni történetben sem olyan egyszerű kasztot váltani. Will ugyanis jól érzi magát a bőrében. Legalábbis ezt próbálja önmagával és barátaival elhitetni. Pedig valójában ő maga is tudja, hogy lefokozott életet él. Azokkal a képességekkel és tehetséggel, amelyek neki adattak, valamelyik katedrán kellene állnia, vagy kutatóintézetben dolgoznia. De Will fél. Elsősorban magától, az emlékeitől, attól az iszonyatos mennyiségű agressziótól, ami hányattatott gyermekkora miatt felgyülemlett benne. Will biztonságra játszik: inkább vállalja a lefokozott életet olyan emberek között, akikről tudja, hogy szeretik és becsülik, minthogy felvállalja magát, és harcoljon a tehetségéért. Vagy vállaljon egy másik embert, akivel kiteljesedhetne az élete. Mérhetetlen intelligenciájával ugyan pillanatok alatt átlátja, hogy Dél-Boston utcájának ökölharcai tisztességesebbek, mint azok a farkastörvények, amelyek a tudósok és a világ szellemi vezetői körében működnek, azt viszont képtelen felfogni, hogy mitől működnek az emberi kapcsolatok. Túl sok szenvedésen ment keresztül, túl sok csalódás érte ahhoz, hogy bízni tudjon az emberekben.

Kényelmetlen üvegcipő

Nem csoda hát, ha Will nem akarja felvenni lábára az „üvegcipőt”, nem akar csodagyerek lenni, beilleszkedni a tudóstársadalomba. És talán örök életére a felmosórongy mellett marad, ha nem találkozik egy másik dél-bostonival (Robin Williams), aki szó szerint kezelésbe veszi a srácot. Elsősorban persze mint pszichiáter, de ez a viszony nehezen sorolható be a normál orvos-beteg kapcsolat kategóriájába. Közös, kölcsönös terápiáról van szó inkább.
Mert a két ember ugyanazokkal a problémákkal küzd: azokkal a fékekkel és gátakkal, amelyek miatt „lefokozott” életet élnek. Azokkal a visszahúzó erőkkel, amiket ugyan az élet mért rájuk, de igazán ők maguk sem akarnak belőlük kilépni. Willt a nevelőszülei brutalitása kötözi, Seant, a pszichiátert, elhunyt felesége emléke. Az évek során mindketten kialakítottak egy élhetőnek nevezhető életet, egy viszonylagos egyensúlyt, amivel ki tudják tartani a múlt iszonyatát, de fejlődni, továbblépni nem tudnak. Ahhoz, hogy ezek a súlyok leoldódjanak, egymás arcában kell megfürödniük, egymás hibáiból kell felismerniük saját továbblépésük lehetőségét. És meg kell találniuk az angyalt, aki továbbvezeti őket az úton. Akit Isten küldött, hogy szárnyakat adjon a bostoni keményfiúknak is.

A fékek feloldása

A fékek feloldásához legelőször is bizalomkapcsolat kialakítására van szükség.
A férfiak között a hallgatás a kulcs, majd a sport iránti rajongás adja meg
az alapot, hogy Will megértse: létezhet olyan, hogy valakit jobban szeret saját magánál. Pontosabban saját félelmeinél. Aki előtt képes pőrén és kiszolgáltatottan megjelenni. Aki akkor is szeretni fogja, ha kiderül: nem tökéletes. Akinek fontosak és kedvesek még a hibái is. Aki képes kioldani a fékeket, felnyitni a titkokat, feloldani a szájzárat. Akiért érdemes egy új életet elkezdeni. Mert Will, ha csak önmagát menti, megmarad bostoni keményfiúnak. De a Seannal való beszélgetések során rádöbben, hogy kevés csak túlélésre játszani. Hogy nemcsak magáért felelős, hanem mindazokért, akiket mellé rendelt az Isten: nagyszájú haverjaiért, a lányért, aki szereti, Seanért, és még az arrogáns és törtető Lambeau professzorért is. Mert Will azért kapta a tehetségét, hogy szolgáljon vele másoknak. Hogy felvegye az üvegcipőt akkor is, ha a bakancs vagy a kitaposott edzőcipő kényelmesebb viselet lenne.