Felhívták a figyelmemet egy jelenetre a Bordélyház című sorozatból. Egy keresztelési jelenetre. A film ténylegesen egy magukat szexuális munkásként aposztrofáló csoportról szól, az ő szövevényes viszonyaikról, konfliktusaikról,álmaikról.  Ebbe a profán és olykor botrányos, zavaros vízbe egyszer csak belezuhan egy kő: az egyik lány, Tippi bejelenti, hogy szeretne megkeresztelkedni.
A sorozat egyik leginfantilisabb szereplőjéről beszélünk, aki azon túl, hogy nem szégyell időnként kitolni a többi lánnyal – ezekért komolyabban senki nem haragszik rá, inkább mosolyog egyet, mint gyerekeken szokás – ebben a jelenetben is virágos úszósapkában jelenik meg és egy semmit nem takaró horgolt fehér ruhában.
Nehéz komolyan venni egy csupa prostiból álló társaságot. Maguk sem igazán tudják, miről beszélnek, sőt mit is akarnak, hiszen többször megkérdik: ugye nem akarsz keresztény lenni? A válasz: jaj, neeeem, csak ez a keresztelő dolog… utánaolvastam egy kicsit és olyan csodás. Tetszik ez a „szenteltvíz a fejre” dolog.

A szertartást a bordélyház egyik kliense végzi, aki laikusként lelkészeket is megszégyenítő tömörséggel és komolysággal beszél a bűnök eltörléséről és a mennyországba való jutásról. (Amerikában nem ritka gyakorlat ez, hiszen esküvőt is bárki tarthat, aki képesítést szerez erről, ma már nem is túlontúl magas követelményekkel…) Komolyságban egészen odáig eljut a dolog, hogy megkérdi a „keresztszülőket”: „Imádkozni fogtok-e érette, példát mutattok-e neki közösségünkben hitből, és végigkíséritek-e a Krisztushoz vezető úton?” Az egyik keresztszülő vonakodik is a válaszadással. Mit is tudhatnak a lelki vezetésről, a Krisztushoz vezető útról és szoktak-e egyáltalán imádkozni?

Vajon tudhatják-e ezek a lányok azt, hogy mire tesznek ígéretet?
Vajon tudja-e bármelyik gyülekezeti tagunk, mit ígér meg ilyenkor?
Pár éve még én is nyugodtabban mondtam az „ígérem és fogadom”-ot, amikor még aktívan részt vettem a kis otthoni gyülekezetem életében, gyerekdélutánok és táborok szervezésében. Most már, hogy alig járok haza, vegyes érzelmekkel adok efféle válaszokat, hiszen azt sem tudom, látom-e még valaha a gyermeket, aki nevelésének segítségére teszek fogadalmat. Nem beszélve azokról a párokról, akik gyermekét úgy kereszteljük meg, hogy nem ismeri őket a gyülekezet, csak mintegy „szolgáltatásként” veszik igénybe a keresztséget.

Diffúz, problémás helyzetek…

Akár a filmre gondolok, akár az ismeretlenekre, akik keresztelni jönnek: a blaszfém aktus mögött valahol emberek gyenge istenkereső próbálkozása áll. Kérdés, hogyan lehet a helyén kezelnünk ezt a keresést… 

Mit is mondhatunk mi minderre?