Én úgy képzelem, hogy egy „nagy ember” azért dadog, mert tudat alatt NEM-et mondott a nagyemberségre. Rivaldafénybe kényszerített szerepszemélyisége és a lénye mélyén rejlő szorongó, dadogós kisgyermeki énje elviselhetetlen konfliktusba kerül egymással. A jelenlegi II. Erzsébet apja, Albert herceg, a későbbi VI. György király kényszerből kerül a trónra a II. világháború kitörésének küszöbén, a hivatalos trónörökös alkalmatlansága miatt. Mint uralkodónak feladata, hogy a nyilvánosság előtt szimbolikusan megjelenítse és képviselje, valamint biztassa és bátorítsa egész népét. A kommunikációs kor kezdetén, a rádió megjelenésének időszakában vagyunk. Így hát a csöndes, visszahúzódó „Bertie”-től azt várják, hogy legyen mindenki szimbolikus Apukája.

Ahogy nézem Tom Hooper sokszoros Oscar-díjas filmjét, elszorul a szívem. Arra gondolok, a dadogás a minimum – egy királyi családban, ebben a borzalmas kényszerzubbonyban, ahol a gyengédség, a szeretet, az érzelmek, mind-mind feláldoztatnak a képmutató látszat oltárán, egy ilyen családban nem is lehet élni. Egy olyan családban, ahol senki nem veszi észre, hogy a dada utálja az egyik gyereket, és ezért direkt nem eteti, hogy ne fejlődjön, és orvul belecsíp, hogy elsírja magát, amikor a felséges királyi atya elé járulnak. Egy ilyen családban csak tönkremenni lehet. Ám a mai nézők nagy többsége nem tagja elfojtó légkörű arisztokratikus családoknak. Leszámítva tehát a visszafogottan nagyszerű alakításokat (Colin Firth) és a kosztümös, korhű film önmagában való vonzerejét, vajon miért szeretjük mégis ezt a filmet?

Számos szempontot fel lehetne itt vetni. A jezsuiták színvonalas Szív folyóiratában többek között a dadogó ember hiteles lélekrajzaként dicséri a filmet a szerző, aki maga is dadog. Az én szempontom most az, hogy kultúránkban tilos a gyengeség, főképpen tilos a férfigyengeség! Egy férfi, aki lúzer: ez annyira zavarba ejtő és kínos a való életben, hogy elfordítjuk a szemünket! Kénytelen vagyok idézni egy bloggert szóról szóra: Micsoda egy puhapöcs ez a király! A komment láttán is elszorul a szívem. Ma egyre többen beszélnek, írnak arról (külön tudományága van kifejlődőben, úgy hívják, férfitudomány, masculinity studies), hogy mennyire nehéz ma a férfiszerep elvárásait betölteni. A férfi legyen király, legyen kemény! A királyság és a lúzerség: ez a skála két végpontja, amelyen a férfiak ma megmérettetnek. Így hát Bertie görcsös szorongása, amely olyan ékesszólóan kiül Colin Firth arcára, szinte korszimbólummá növekedik. Minden férfi rávetítheti a félelmeit egy olyan korban, ahol tilos kimondani: „Miért kell megjátszanom a királyt? Nem vagyok erős. Nem tudok és nem akarok szerepelni. Miért nem engeditek meg nekem, hogy önmagam legyek?”

A film, bár nem éppen felforgató jellegű, finoman mégis ledönt néhány tabut. Megkérdőjeleződik például a hagyományos klisé, mely szerint egy párkapcsolatban a férfi kell hogy legyen az erős oltalmazó, a nő pedig a gyenge, oltalmazott fél. Margaret hercegnő (Helena Bonham Carter) erős asszony: ha kell, keményen lép fel, ha az kell, szeretetével oltalmaz. Mindenesetre a történet legaktívabb szereplője.

Úgyszintén zavarba ejtő a logopédussal való kapcsolat ábrázolása. Bár a realizmus szintjén csak arról van szó, hogy a harmincas évek végén eléggé elképzelhetetlen volt, hogy egy királyi herceg logopédushoz vagy pszichológushoz járjon egy kopott lakásba, egy mélyebb értelemben arra is gondolhatunk, hogy továbbra is rejtegetni- és szégyellnivaló, ha valaki – főleg egy férfi – segítségre szorul. A film bemutatja a fokozatosan kialakuló barátságot a leendő király és a logopédus, Lionel Logue között. Ez sem szokványos. A férfiak barátsága hagyományosan valamilyen közös hobbira irányul, és (ezt egyébként egy angol nyelvű blogon olvasom) minél kevesebbet kell beszélni, annál jobb, ugyanis a férfiak kapcsolata, magyarázza büszkén a blogger, nem abból áll, hogy beszélnek, hanem hogy egy közös célra fókuszálnak csöndben (például horgászás). Lionel és Bertie kapcsolata egészen más: az egyik lelki támaszért fordul a másikhoz, és a kommunikáció mindennél fontosabb.

Ahogyan Lionel IGENt mond az Albert hercegben rejlő Bertie-re, az emberre, a sérült kisgyerekre, ugyanúgy Albert herceg is kénytelen megtanulni azt a fontos közhelyet, hogy nem a cím, a rang, vagy akár a hivatalos képzettség számít. Az anyagias professzionalizmus világában elgondolkodtató, hogy végül is ki és hogyan gyógyította meg a nagy embert (és a történetnek van valós alapja, Logue unokája nagypapája terápiás jegyzetei alapján könyvet írt, ebből született a film): papírja, képesítése nem volt, egy amatőr színészről van szó, aki traumatizált katonákat gyógyított, spontán, a háborúban. Most is olykor tanácstalanul tapogatózik, sokféle módszert kipróbál. De úgy tűnik, ez a közhely is igaz: a szeretet, az elfogadás, a másikra mondott igen gyógyító erejű.