Magyar viszonyok között nehezen tudom elképzelni azt, ami Xavier Beauvois filmjével, a Des hommes et des dieux – Emberek és istenek – című alkotással történt Franciaországban.
Például azt, hogy a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját egy vallásos, konkrétan egy szerzetesekről szóló film nyerje el, azt pedig még kevésbé, hogy ez a film olyan széles tömegeket mozgasson meg, hogy politikai lépéseket legyen kénytelen tenni a kormány.
Márpedig 2010-ben Franciaországban ez történt: a cannes-i Arany Pálmát Xavier Beauvois kapta, a film nemcsak nagydíjas lett, hanem az év legnézettebb francia filmjévé is vált, melynek hatására Nicolas Sarkozy újra felvette az algériai kormánnyal a kapcsolatot, követelve, hogy több mint egy évtized után derítsék ki végre a szerzetesek mártírhalálának körülményeit. 

Misszionárius vagy szerzetes? 

A film ugyanis megtörtént eseményeken alapszik. Algériában, az Atlasz-hegységben működött a kilencvenes években egy kis ciszterci közösség, francia szerzetesekkel. A szerzetesek a falu lakóival valódi életközösségben éltek, együtt gazdálkodtak, árulták a terményeiket a piacon, ünnepeiket is közösen ülték. A falu szellemi vezetőivé váltak, amolyan vének tanácsává, akik nélkül elképzelhetetlennek tűnt az élet a kis arab falucskában.
A kilencvenes években Algériában iszlám szélsőségesek folyamatosan terror alatt tartották a keresztény lakosságot, s hamarosan világossá vált, hogy a megtorló akciók előbb vagy utóbb elérik az Atlasz lankái között megbúvó apró falut és kolostort is. A szerzeteseknek megvolt a lehetőségük arra, hogy egy európai rendházban keressenek menedéket, de ők kivétel nélkül mindannyian úgy döntöttek, nem hagyják el a rájuk bízott nyájat. Valójában ekkor dől el bennük, hogy önmaguknak élő szerzetesek maradnak csupán, vagy a helybeliekkel együtt szenvedő, sorsukat felvállaló misszionáriusok, akik saját példájukkal erősítik a falu közösségét. A ciszterci barátok igennel tudtak válaszolni erre a nem könnyű kérdésre: ott maradtak a kolostorban egészen addig, amíg a Fegyveres Iszlamista Csoport (GIA) tagjai el nem hurcolták őket. Csak egy barát, a legöregebb tudott megmenekülni, s hogy a többiekkel pontosan mi történt, a mai napig sem sikerült kideríteni. Csupán annyi bizonyos, hogy a szerzetesek levágott fejét két hónappal később megtalálták a gerillák egyik rejtekhelyének közelében, ám a testek sohasem kerültek elő. 

Igenek sorozata

 Az Emberek és istenek számomra elsősorban arról szól: ahhoz, hogy valaki valódi misszionárius legyen, nem elég felvenni a szerzetesi csuhát, a diakonissza fityulát vagy az orvosi köpenyt, nem elég vállalni a puritán életformát, a lemondást, a nélkülözést. Igent kell mondai Isten elhívására is, ami életre-halálra szóló sorsközösséget jelent. Erre a létközösségre egyedül Isten készíthet fel, csak ő adhat hozzá erőt. Ezt a lelki utat mutatja be a film, mély empátiával, nagyon árnyaltan. A megszentelődés útját, a szó biblikus értelmében. Azt a fajta letisztulást, lecsupaszodást, amit csak azok képesek végigélni, akiket Isten kegyelme igazít meg. A film gyönyörűen megmutatja, hogy a szerzetesek is emberek: tele félelmekkel, gyötrődésekkel, mégis képesek arra, hogy lemondjanak saját magukról. Áldozatukkal Krisztust ábrázolták ki, aki önmagát adta sokakért. Megmutatták, hogy a halállal, az áldozati szerep vállalásával is lehet igent mondani az életre. 

Magyar vonatkozások 

Amikor tavaly arról olvastam, hogy a hitük miatt mártírokká vált szerzetesek története hogy megrázta a francia közvéleményt, óhatatlanul eszembe jutott, vajon nálunk megtörténhetne-e valami hasonló? Mert nekünk is van mártír misszionáriusunk, akinek életét a református szubkultúrán kívül talán csak a néprajz- és földrajzkutatók ismerik, s akinek erőszakos halála a mai napig sem tisztázott.
Vajon elképzelhető-e Magyarországon, hogy Molnár Mária életéről olyan filmet forgassanak, hogy az megrázó élményt jelentsen tömegek számára? És elképzelhető lenne-e a miniszterelnökünk által kezdeményezett perújrafelvétel, tisztázandó Molnár Mária és misszionárius-társai értelmetlen halálát?
Természetesen mondhatjuk azt, hogy az Akikazén 1943-ban végrehajtott mészárlás bűnei jogi szempontból mára már elévültek. Azok az igenek azonban nem évültek el, amelyeket a mártír misszionáriusok kimondtak, sorsközösséget vállalva a bennszülöttekkel. Életáldozatuk örök értéket képvisel, amellyel többet nyertek, mint a cannes-i Arany Pálma: a hervadhatatlan koszorút (1Pt 5,3–4).
Az utódok felelőssége viszont nemcsak az, hogy kőbe vésett emlékművet állítsanak nem létező sírjuk fölé, hanem hogy életpéldájuk ma is elevenen éljen minden nemzedékben.