Kiskoromban nagyon szerettem a meséket. Teljesen más világba képzelhettem bele magam általuk, én lehettem a kis hercegnő, és a végén persze jött a szőke herceg fehér lovon. Mindannyian arról álmodoztunk, hogy ez a végén majd igazzá válik a mi életünkben is, és akkor...

Aztán felnőttekké váltunk, és a mesék egy kicsit más formát öltöttek az életünkben. Hallotattok az ún. Csipkerózsika-komplexusról? Röviden annyit lehet róla tudni, hogy az ebben szenvedő ember, mint Csipkerózsika is, egyszer megszúrta magát, és azóta fél újabb kudarcoktól. Egyetlenegy elrontott kapcsolat vagy döntés egész életükre zárkózottá teheti őket.

Nézzünk csak szét. Sajnos akár azt is mondhatnám, hogy Csipkerózsikák világában élünk (elnézést kérek az erősebb nem képviselőitől a minősítésért). A mese teljesen más értelemben jelenik meg az életünkben. Emberek vagyunk. Nyilván mindannyian hozunk rossz döntéseket, a kérdés csak az, mennyire vagyunk erősek és bátrak ahhoz, hogy túltegyük magunkat rajtuk.
Hol hozunk leggyakrabban rossz döntéseket?
A sort talán a pályaválasztással kezdeném. Magam is végzős diák vagyok, nem áll messze tőlem a pályaválasztás kérdése. Mivel szeretnék foglalkozni a jövőben? Tipikus kérdés, amelyre talán még tudunk is válaszolni, de a végén előbújik belőlünk az a kis (vagy egyes esetekben nagy) önbizalomhiányos részünk, amelyik elkezdi bizonygatni: „Nem vagy eléggé jó hozzá! Komolyan gondolod? Te, egy kis senkiházi? Tudod, milyen nagy fába vágod a fejszét?” Ennek hatására persze lehangolódunk, lemondunk az álmainkról, és talán valami olyanba kezdünk bele, amihez igazából nincs is kedvünk, egyszerűen úgy gondoljuk, ez a könnyebb számunkra.

Nemrégiben láttam egy filmet. Egy férfiről van benne szó, aki élete utolsó napjait éli, és a betegség során rájön egy létfontosságú dologra: „Elszalasztottuk a percet... amikor az álmaink lehetőségekből fantáziákká válnak.” Gyakran mi is így vagyunk vele... Álmodunk, amíg egyszer csak az álmaink puszta fantáziákká, megfoghatatlan köddé alakulnak és kicsúsznak az irányításunk alól. A kudarcot átélt ember nem lesz gyengébb, sőt megerősödik, tapasztalatot szerez, megtanul döntéseket hozni. A kérdés tehát: szeretnénk megtanulni döntéseket hozni? Vagy jobb nekünk a mi kis gubónkban élni le az egész életünket, félve a sikertelenségektől? Merjünk tenni valamit az álmaink beteljesülésének érdekében! Kezdjük az imával. Kértél már bátorságot Istentől?

Másik fontos terület a kapcsolatoké. A minap hallottam egy gondolatot, miszerint minden egyes ember, akit megszeretünk, és akiben sajnos később csalódunk (mert azért ilyen is előfordul), a szívünk egyik darabját viszi magával. Hogyan szoktunk ennek fényében gondolkodni? Túl sok fájdalmat tapasztaltam már, túl sokszor utasítottak vissza, túl sok tönkrement kapcsolatot és életet láttam. Milyen tanulságot von le ebből egy mai ember? Sokkal biztonságosabb az élet, ha egyedül maradok. Ha megtanulok nem szeretni. És az ember valóban megtanul. Falat épít maga köré. Egyszer ezt az idézetet olvastam a könyvem fedőjén: „Az emberek azért olyan magányosak, mert falakat építenek hidak helyett.” Mit teszel te? Hidat építesz? Vagy pont most erősíted meg a falaidat?
Senki sem mondja azt, hogy minden kapcsolat végén jön az „ásó, kapa, nagyharang”. Sőt, senki sem mondja, hogy nem fog fájni, ha esetleg mégis vége lesz a kapcsolatnak. De hidd el, még azért a pár hónapért is megéri. Megtanulsz szeretni. Lebontod a tégedet körülvevő falat, és meglátod a világot teljes szépségében. Tudjátok, mi az első dolog, ami feltűnik például egy börtönből szabadult embernek, ha a szabadba megy? A napfény. Akkor miért is zárod el magadtól a napsugarak cirógatását, miért választod helyette inkább a hideg közönyt?

A Bibliában 365-ször szerepel az a mondat, hogy „Ne félj”. A kapcsolatoktól sem. A kudarcoktól sem. Isten azt szeretné, hogy boldog, bátor, örömteli légy.

Kezdd el még ma lebontani a falat!