Lányom hatévesen az iskolaudvar túlsó feléről észrevette, hogy kilencéves vézna, szelíd bátyját egy tagbaszakadt tizennégy éves fiú durván lökdösi. Végigrohant az udvaron és "Hagyd békén a bátyámat!" felkiáltással teljes lendülettel belefejelt a fiú gyomorszájába. Nem mérlegelte az eshetőségeket, nem vizsgálta az erőviszonyokat, nem hallgatott az ösztönös félelem sugallta tiltásra, a sok, logikusnak látszó nemre. ("Ne menj oda, mert te is kapsz, nincs esélyed, ő sokkal erősebb, ne is szólj bele, csak annál rosszabb lesz a bátyádnak is, téged meg minden nap szétvernek a sarkon" stb.) Minden félelmét felülírta a testvére iránt érzett aggodalom és szeretet. Rosszul is végződhetett volna, de az egész nyolcadikos osztály kedvence lett a bátorságáért. 

Barátnőmmel álltunk a kisdobosavatáson, amihez persze semmi kedvünk nem volt, de fel sem merült, hogy ki lehet bújni alóla, kötelező iskolai rendezvény, igazgatóval, zsákban futással, lepényevéssel.
Másodikosok voltunk. A tanító bácsi sorba állított minket és egymás után kötötte a nyakunkba a kék nyakkendőt. Épp jó lesz bepelenkázni vele a Laci babát, gondoltam, de nem mertem hangosan ellenállni. Mielőtt rám került volna a sor, a mellettem álló barátnőm (ő volt az utolsó) a fogai között sziszegte: "Engem ugyan nem avat föl!" Nem gondolkozott, nem félt, hogy mit kap, ha elszökik – beslisszolt a tér legközelebb álló akácfája mögé. Vékony testét éppen hogy eltakarta a fa törzse, onnan integetett, hogy menjek én is. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy most azonnal még meg tudok lépni, de nem férek már a fa mögé, mindketten lebukunk, ha a távolabbi fához futok, tuti, hogy észrevesznek... Meggyőztek a nemek, menekülési vágyamnál erősebbnek bizonyult a gyávaságom. Közben odaért a tanár, már nem volt menekvés. Aztán kihúzta a zsebéből az utolsó nyakkendőt, de látta, hogy nincs több gyerek.  "Úgy látszik, elszámoltam magam" – mondta egy saját magának címzett megbocsátó mosollyal, és visszagyömöszölte a zsebébe a nyakkendőt.
Barátnőm azóta már hazaért. Nem lett semmi következménye. Észre sem vették, hogy egy kimaradt az avatásból. Ő mert nemet mondani, pedig nagy volt a kockázat akkoriban, meghurcolhatták volna a szüleit is. 

A nem lehet igen és az igen nem?
Bulgáriában ültünk egy olcsó vendéglőben, böngésztük az étlapot, farkaséhesek voltunk, de csupa ismeretlen bolgár ételnevet láttunk, fogalmunk sem volt, mi micsoda. Végre rátaláltunk egyre, ami érthetőbb volt: Punjene Paprike. Ez csak a töltött paprika lehet. Intettünk a pincérnek, és mutogattuk a nevet az étlapon. Valamit kérdezett, aztán igent intett a fejével. Mi előzőleg tájékozódtunk a bolgár útikönyvből, hogy a bolgárok a nemet igennek, az igent nemnek mutatják, így hát lelkes felrázással jeleztük, hogy igen, kérjük az áhított ételt. Erre a pincér sarkon fordult és elment. Vissza se jött többet. Később kiderült, látta, hogy külföldiek vagyunk, hát a nemzetközi kommunikáció szerinti fejbólintást használta, nem is sejtette, hogy a mi nemünk a bolgár igen akar lenni... 

Édesapám egy kis falu lelkészeként sokkal jobban meg tudta őrizni a szellemi-lelki mozgásterét, mintha elfogadta volna a nagyvárosi gyülekezetek meghívását. Az ötvenes-hatvanas években a mindent behálózó besúgórendszer a nagyobb városokban lehetetlenné tette volna a komoly lelki munkát, így aztán nemet mondott a zsíros állásokra, inkább nyomorgott az eldugott falucskában hat gyerekével, ahol sokszor a nyúlfarknyi fizetését se tudta fölvenni.
Rendszeresen fel kellett olvasni a szószékről a hivatalos egyházi körleveleket, amelyekben akkoriban hemzsegtek a pártállam magasztalásának szóvirágai.
Ő ilyenkor szép lassan, patetikusan elkezdte, aztán hozzátette: "Kedves Testvérek, akit érdekel a körlevél további része, szíveskedjen istentisztelet után befáradni a jól fűtött irodába, ahol kényelmesen, melegben végigolvashatja a sokoldalnyi brossúrát." Érdekes módon senki nem jelentkezett, de ő végre nekiláthatott Isten Igéjének hirdetéséhez. 

Van olyan helyzet, amikor nem lehet nyíltan nemet mondani, az igen mégis nemmé változik, ha jól jönnek össze a dolgok. Édesanyám munkahelye testületileg kivonult minden május elsején a Hősök terére, hogy annak rendje és szocialista módja szerint megünnepelje a munka ünnepét. Abban az évben vasárnapra esett a felvonulás. Az igazgatónak gyanús volt, hogy anyukámat nem sűrűn szokta látni a felemelő ünnepen, hát odaszólt neki: "Ugye ott lesz vasárnap a Hősök terén?"
"Ott leszek a Hősök terén vasárnap, ezt megígérhetem" – mondta teljes meggyőződéssel, és hazautazott a kis falunkba, az útközben vásárolt ebédrevalóval befordult a Hősök terére, és a kettes szám alatt belépett a parókia kapuján. "Munkával ünneplem a munka ünnepét" – mondta, és föltette a vasárnapi ebédet.