Amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, sikereket élünk át, akkor szinte csak pozitív gondolataink vannak. Nagyratörő célokat tűzünk ki magunk elé, reménykedünk, bízunk, nyeregben érezzük magunkat. Amikor pedig kudarcok érnek, semmi sem sikerül, padlóra kerülünk, akkor jönnek a negatív, az értéktelenségünket bizonygató gondolatok.
Ekkor történik valami izgalmas: elkezdünk nosztalgiázni.
Az emlékeinkbe menekülünk.
Keressük azokat a pontokat az életünkben, amikor boldogok, sikeresek voltunk, értékesnek éreztük magunkat.  Ezek a helyzetek többnyire más emberekhez kapcsolódnak. Sőt, leginkább azokhoz, akik közel állnak/álltak hozzánk. 

Ha a párkapcsolatunkban élünk meg kudarcot, elutasítottságot, legrosszabb esetben szakítunk, elválunk, vagy alapvetően magányosak vagyunk, mindig eszünkbe jut az első. Az első szerelem, az első szeretkezés, az első ölelés, az első csók. Ez amolyan lelki elsősegély magány és fájdalom esetén. Ellensúlyozzuk a régi pozitív élményekkel a friss fájdalmat, a nehéz élethelyzetet.
Az igazi probléma akkor jön, amikor beleragadunk ebbe a nosztalgiázásba. Idealizáljuk ex-párunkat (párjainkat). Eljutunk arra, hogy az első (vagy a második, vagy a sokadik) volt az igazi, a többi azóta csak csalódás. Ilyenkor szokott besegíteni a közösségi portál. Csak ránézek az adatlapjára. Csak bejelölöm ismerősnek. Csak ráírok, mi van vele – és szép lassan felvesszük azt a bizonyos fonalat. Ennek szinte mindig csalódás a vége. Jobb esetben az elején elutasít, mert ő épp nem nyitott rám, azóta van valakije, megházasodott, családot alapított. Ha mégis elindul köztünk valami, csak még nagyobb zűrzavar keletkezik. Mert a folytatás nem folytatás, hanem valami egészen más. Ő már nem az, aki az emlékeimben él, és én is megváltoztam. 

Nagy a veszélye annak, ha régmúlt kapcsolatok kísérteteivel népesítjük be az életünket. Múltba merengő, nosztalgiázó, elszalasztott lehetőségeiket sirató élőhalottak leszünk. Sokban különbözik ez az időskori visszaemlékezésektől. Itt nem helyükre kerülnek a dolgok, hanem pont fordítva. Az apró darabkákból, emléktöredékekből próbálunk meg irreális valóságot építeni magunknak. 

Jézus határozottan mondja: „Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Kemény szavak. Mégis szükségesek ebben a helyzetben. Nem lehet a múltban élni, régi dolgokat siratni és közben előre haladni. Nem lehet, mert képtelenség egyszerre a kettő. Kettészakítja az életünket. Jézus ezt tudja, ezért ilyen határozott ebben a kérdésben.
Arra kér, engedjük el a múltat. Ne magunkba temessük, ne lepecsételjük, mint egy kriptát, ahova vissza-vissza lehet térni sírni egy kicsit. Azt kéri, engedjük el teljesen mindazt, ami elmúlt, hogy amikor előre tekintünk, amikor Isten országa felé haladunk, semmi ne húzzon vissza bennünket. Még az exeink se.
Ez nem az emlékezés tiltása, nem az attól való félelem, nehogy még egyszer eszembe jusson mindaz, ami történt velem. Inkább egyfajta védelem attól, hogy a múlt beszippantson.
Ezzel Jézus bennünket akar megvédeni. A kapcsolatainkat. Mert emlékekkel bíró emberrel lehet kapcsolatban lenni, házasságot kötni, de kísértetek bűvkörében vergődővel nem. Lehet olyannal szeretkezni, akinek nem én vagyok az első, de olyannal nem, aki minden elmúlt kapcsolatát is az ágyba hozza. Élhetek azzal, aki sokat megélt, de azzal nem, aki mindig az elmúlt kapcsolataihoz hasonlít engem. 

Nehéz elengedni mindazt, ami elmúlt és szép volt. Mégis szükséges a továbblépéshez, az élethez. A múlt nemcsak tapasztalatot jelenthet, hanem meg is tud kötözni. Jézus ez alól felszabadított minket. Az élőkkel élj, ne a holtakkal. A jelenben, ne a múltban.