Csongor keresztfiam a háromévesek fantáziáját is felülmúló képzelettel rendelkezik. Beszéltük is, hogy az általa kitalált szereplőkből, mint öreg nyuszi, lilazsiráf és társai kellene neki írnunk egy mesét. Ám a fantáziával félelmek is járnak. Így például, sokáig nem mert egyedül maradni a nappaliban, mert ott „nézi a szem”. Aztán ahogy azt a racionalizálás megkívánja: elmeséltük, hogy attól nem kell félni, mert csak a riasztó mozgás érzékelője és az a feladata, hogy villogjon, ha valaki ott mocorog… Gép. Néven neveztük, elmagyaráztuk, és röviddel ezután már nem is volt baj az a figyelő piros villódzás.

Mert amit néven nevezünk, azt mitológiátlanítottuk, azzal tudunk bánni, megszólíthatóvá válik, ezzel együtt mintegy valamelyest hatással lehetünk rá. Legyen ez akár személy akár tárgy, a megszólíthatóságával együtt némi hatalmat is nyerünk felette.

Félek, hogy ezt időnként a visszájára fordítjuk az egyházban. Ahelyett, hogy személyes missziói látásunk lenne és mernénk beszélni az érdeklődő barátunknak Istenről, missziói munkatervet készítünk, evangelizációs alkalmakat, meg bizonyságtételt, meg keresők istentiszteletét. Úgy érzem, hogy azt a megnevezhetetlent és felfoghatatlant, aminek ilyenkor rajtunk keresztül munkálkodnia kell, inkább rendezvényekre, műfajokba szeretnénk korlátozni, hogy jobban értsük, hogy jobban birtokunkban legyen. Csak hogy ezeknek a kezdeményezéseknek a célja éppen nem az volna, hogy a kezünkben maradjon és irányításunk alatt. (Ezek a formák egyvalamire alkalmasak: sakkban tartani a hitükben kimerült, diszfunkcionális gyülekezeteket, hogy legalább a formát tartsák meg, még ha valódi növekedést meg valódi missziót nem tudnak is elérni.)

Az emberek iránti mindennapi nyitottságunkat nem pótolják egyes meghirdetett alkalmak, melyekre keresőket várunk – általában kevés eredménnyel. A szószéki érthető beszédet sem pótolja, ha néha egy-egy evangelizáció kedvéért átstrukturáljuk a mondandót, vagy beleszőjük az aktuális celeb világ történéseit hogy „maiak” legyünk. Találkozásainkat és kapcsolatunkat a szomszéddal, a boltossal, a kertésszel nem helyettesíti bármilyen bizonyságtétel sem. És végképp nem pótolható az a titokzatos valami, amikor Isten valahogy láttatni engedi magát az emberrel.

Pünkösdkor történt valami: embertől emberekig jutott valami a Szentlélek által, olyasmi megértést, megvilágosodást és új érzéseket ébresztve, amelyek átírtak emberi életeket. Nem volt meghirdetve. Nem referáltak róla sem előre sem utólag az egyházmegyéjüknek. Nem hívtak el rá híres amerikai evangelizátort és zenekarokat. Nem kértek fel előre hányatott sorsú bizonyságtevőket. Még csak külön erre szánt helyszín sem volt. Csak Isten jónak látta és cselekedett.

A sok nevesítéssel, kategorizálással és tervezéssel megölünk valamit, ami pedig kulcsfontosságú. A Szentlélek, mint a szél: nem tudjuk, honnan jön és hová megy, pontosan mikor érkezik és kihez. Merem remélni, hogy az ilyen izzadtsággal szervezett rendezvényeinket sem kerüli el, bár őszinte tapasztalatom, hogy hétköznapi személyes kapcsolatok, beszélgetések által, vagy egy esküvőre betévedve ragadnak a gyülekezeteinkben a legtöbben, és kezdik keresni Istent.

Nem árt egy kis önvizsgálat: vajon a szervezkedés mellett nem zárjuk-e rövidre a Szentlélek spontán útjait? Miért akarjuk racionalizálni Isten titkait? Talán épp úgy félünk tőle, mint Csongor a „szem”-től.