Lehetnénk teológusok 

Egyszer régen történt, hogy a faluban, ahol éltem, igen jó barátság alakult ki a különböző felekezetek lelkészei között. Ez ahhoz vezetett, hogy rendre összejártunk, kávézgattunk, beszélgettünk. A jó kapcsolat felbátorított arra, hogy felvessem, ne csak a falu dolgairól váltsunk szót, hanem beszélgessünk olykor teológiai témákról is, vessük össze egy-egy kérdésben egyházunk, teológiai gondolkodásunk álláspontjait is. Kőfalba ütköztem. A katolikus plébános elég határozottan elmondta, hogy nekik van egy tanítói hivataluk, amelyik ilyen kérdésekről utasítást ad ki, különben is keressük inkább azokat a vonásokat, amelyek láthatóan összekötnek minket, és ne azokat, amelyek elválasztanak. Én voltam a legfiatalabb, befogtam a számat, a jó kapcsolat meg is maradt.

Az utóbbi időben azt tapasztaltam egyik másik közösség alkalmain részt véve, hogy a „teológia” szó kezd pejoratívvá válni. Jézus történeteit magyarázva a körülötte levő írástudók, farizeusok nagyon gyakran kapják meg a „teológusok” címkét, szemben a hit embereivel. Ott voltak a „teológusok”, de Jézus a hit embereit fogadta el. Egy alkalommal aztán – nagy örömömre – egy teológus barátom kikérte magának ezt a kategorizálást. A hit emberei is teológusok, sőt Jézus minden bizonnyal a legnagyobb teológus. Talán itt is éltetni kell Luthernek azt a felfogását, amely a Kiskátéban megszólal, miszerint mindenki teológus.

A hétköznapi élet sajátos teológiája sokakkal azt mondatja: egy Istenünk van. Ez a mondat általában akkor kerül elő, amikor valaki felekezetet vált vagy elhagyja a gyülekezetét. Minap a hétköznapi teológusok egyik csoportját – diákokat – kérdeztem a saját felekezetük teológiájáról: kiderült, hogy az általuk megfogalmazott, nagyon is erős teológia egy másik felekezethez kötné őket, ha tudnák, hogy ez a teológia a másik felekezet teológiája, mint ahová ők tartoznak.  Nem tudják.

És általában is igaz az, hogy nagyon kevés a hitbéli ismeretanyag. Egyre elkötelezettebb vagyok abban, hogy gyülekezetekben nem bibliaórákat, hanem bibliaiskolákat kell szervezni. Életem fontos élménye az, amikor emberek nem valamiféle érzelmi hatás révén, hanem az ismeret felfedezéséből váltak érzelmileg érintettekké. Ahogy öregszem, úgy leszek egyre allergiásabb az érzelmi manipulációra. A bibliai igazságok felfedezése azonban olyan élménnyé válhat, amely életeket tartósan fordíthat meg, hiszen ez nem mulandó, szemben az előbbivel. Kétségtelen, hogy az igazságok alakítják ki a felekezetiséget, és ez szép protestáns hagyományunk, a reformátorok éppen a tudósságuk révén tértek meg reformátorrá olyan egyházi háttérből, amely az érzelmi manipulációt tartotta életformának. A felekezetiség azonban nem baj. Itt forduljunk egy chicagói kocsma felé, ahol Paul Tillich a múlt század közepén megfogalmazott néhány fontos tételt ebben a témában.

Tillich gondolatai a kocsmában 

Paul Tillich gondolatsora nagyon közel áll hozzám. Azt írja Rendszeres teológiájában, hogy mindaddig, amíg valamelyik felekezet nem akarja kisajátítani, hogy ő legyen A Lelki Közösség – ez Tillich sajátos kifejezése –, addig a töredezettség hozzátartozik az egyház igazi képéhez. Az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban ezt írja:

„A mozgalom gyakorlati módon akarja gyógyítani azokat a megosztottságokat, amelyek történelmileg meghaladottá váltak, és a konfesszionális fanatizmust interkonfesszionális együttműködéssel akarja felváltani, hogy legyőzze a felekezeti szűkkeblűséget, s hogy az egyházak egységének új látomását az egyházak alapjához visszatérve vázolja fel. De sem ez a mostani ökumenikus mozgalom, sem bármely más jövendő mozgalom nem győzheti le az egyházak történelmi létezésében meglevő egység és megosztottság kétértelműségét. Még ha megszerveznénk is a Világ Egyesült Egyházát, és még ha az összes rejtett egyházat be tudnánk is vonni ebbe az egységbe, új meg új megosztottságok támadnának. Az élet dinamikája, a szent megőrzésének vágya még akkor is, ha az már elavulttá vált, továbbá az egyházak szociológiai létezéséből adódó kétértelműségek és mindenekfölött a prófétai kritika és a reformáció igénye mindig új és sok esetben lelkileg jogosult megosztottságot hoz magával. Az egyházak egysége, hasonlóan szentségükhöz, paradox jellegű. A megosztott egyház az egyesült egyház.”

Kötelezően oda kell tennünk, az érem másik oldalát mutatva ezt is:

„S bár a katolikus szót ki kell cserélnünk (ti. egyetemesre), az a tény megmarad, hogy az az egyház, amely nem tart igényt a katolicitásra, megszűnik egyház lenni.”

Egy Istenünk van 

Igaz, hogy Isten egy, de egész életünk is kevés ahhoz, hogy számtalan arcát, világban való megjelenését megértsük. Ehhez mindnyájan kellünk. Mi pedig sokan vagyunk. Mindegyikük másképp gondolkodik. Ez a sokszínű tapasztalat köt össze minket felelősen, hiszen meg kell osztanunk egymással, amire jutottunk. Istennel szembeni vétek nem gondolkozni róla. Ezt teszi a harmadik tálentumos, aki megmarad abban a hitben – ráadásul téves hitben –, hogy ura kegyetlen és gonosz, ami neki elég volt ahhoz, hogy tovább ne foglalkozzon vele. Baj is lett a belőle.

A teológus Istenről gondolkozik. Ha komolyan vesszük azt, hogy emberségünk egyik olyan alapvonása, amely elválaszt minket az állatoktól, hogy Istenről gondolkozunk, akkor az, aki nem teológus, nem emberi lény, hogy Vonnegut szavát használjam.  

A gondolkodás olykor igazságot szül. Az igazság olykor elválaszt, főleg, ha az saját istenített igazságunk marad. Az alázatos igazságkeresés azonban összeköt egymással minket, pláne ha hozzákötjük ahhoz, aki az egyetlen Valóság, az egyetlen Igazság.