Honnan tudja az ember, hogy sínen van? Hogy azt csinálja, amire valóban elhívást kapott? 

Persze kapásból jönnek az olyan egyértelműen evidens válaszok, mint hogy „szereti a munkáját”, „jól érzi magát a helyén”, „a legjobb a szakmájában”, „van hozzá tehetsége” és így tovább. Valóban ennyi lenne az egész?

Helyemen vagyok akkor, ha hétfőn reggel fülig érő szájjal ugrom ki az ágyból és röpülök munkába? Helyemen vagyok, ha soha egyetlen hibát sem vétek? Helyemen vagyok, ha a szakma legnagyobb tekintélyének tartanak? Vagy épp akkor, ha jóleső bizsergést érzek, ha a hivatásomra gondolok? Akkor haladok a nekem szánt úton, ha soha semmi gonddal, problémával, kudarccal nem találkozom? 

Nem. 

Fiatal pályakezdőként, dolgozó nőként egy eddig ismeretlen világba cseppentem, annak minden örömével és bánatával együtt. Először megijedtem, amikor felmerültek bennem az első kérdőjelek: jó helyen vagyok? Most már tudom, hogy ennél természetesebb és egészségesebb dolog nem is történhet egy huszonévessel, hiszen ez az időszak önmagunk megtalálásának ideje. Most kell keresnünk, megtalálnunk és elhelyeznünk magunkat a nagyvilágban, most kell próbálgatnunk a szárnyainkat, most kell tele lennünk kétségekkel. Tíz-húsz év múlva aligha lenne mindez időszerű és tekinthetnénk normális folyamatnak. 

Azt hiszem, a munkához való hozzáállásunkban van a hiba. Szeretünk nagy hanggal dicsekedni munkánkról: elegáns környezet, nagyszerű pozíció, magas fizetés, prémiumok és kirándulások, a sor végtelen. És persze igyekszünk mélyen hallgatni a munka kevésbé napos oldaláról, a túlórákról, a frusztráltságról, belső kételyeinkről. Ha jobban belegondolunk azonban, nincs is miért csodálkoznunk ezen. Kicsi gyermekkorunk óta hamis valóságkép ömlik ránk a televízióból és társaiból, a legkülönfélébb sorozatok segédletével: hogy a munka milyen kellemetlen része is az emberi életnek, amit csak kényszerből viselhetünk el. Mármint a vesztesek. Mert az igazán nagy győztesek munka nélkül is vidáman éldegélnek villájukban, világ körüli utakra járnak magángépeikkel és nem csinálnak mást, csak fogyasztanak, mindent, mértéktelenül, feleslegesen. 

Nagyon nehéz leküzdeni ezeket a mély berögzüléseket, téves impulzusokat és túllátni a mindennapok megpróbáltatásain, de Gondviselőnk világában nincs lehetetlen. Hiszem, hogy önmagunk és helyünk megtalálásához a munka világában is elengedhetetlen egy szemléletbeli változás. Az, hogy ne büntetésnek érezzük, ha dolgoznunk kell. Legyen inkább kiváltság, ritka öröm. Az, hogy a helyünkön vagyunk, nem jelenti azt, hogy rózsaszirmokkal teleszórt lesz az utunk. Hiszem, hogy éppen a nehézségeink, a küzdelmeink erősítenek meg abban, hogy a helyünkön vagyunk. Lássuk meg a nehézségekben rejlő lehetőségeket, a kihívások győzelmeit! Az újabb és újabb akadályok leküzdése, az újabb és újabb problémák megoldása erősít meg minket és tesz alkalmassá feladataink ellátására. Rájövünk, hogy képesek vagyunk olyan feladatokra is, amelyekről korábban nem is gondoltuk volna.

Mi nem, de gondviselő jó Atyánk igen, hiszen Ő személyre szabja nehézségeinket és megpróbáltatásainkat is, a munkánkat, és mindenkit a neki elszánt, legmegfelelőbb helyre állít, soha el nem vétve mesterségünk címerét.