Az „itt és most” végtelen tágassága: egyszerre vagy a legnagyobb és a legkisebb. Elképesztő az a helyzet, amiben minden egyes ember minden egyes pillanatban van. Igazából lehetetlen is úgy élni, hogy folyton észben tartjuk és reflektálunk arra a tényre, hogy miközben a mindennapi ügyes-bajos dolgainkkal vagyunk elfoglalva, az egész világon ezzel párhuzamosan még jó páran küzdenek éppen valamivel (akár teljesen hasonló problémákkal). De nem feltétlenül a nehézség a lényeg, csak pusztán az, hogy mások is léteznek, veled egy időben.

Nézőpontokról beszélünk, illetve a nézőpontok dolgoktól való távolságáról. Olyan ez, mint egy animált videó, amely egy mikroszkópon keresztül mutat egy sejtet, majd azt látjuk, hogy folyamatosan távolodunk: kilépünk a testből, meglátjuk az ember környezetét, az épületeket, az utcahálózatot, a város határát, a szomszédos mezőket, majd több várost és országot a felhőkön keresztül, kiérve a Föld légkörén az óceánokat és földrészeket, aztán a Naprendszert elhagyva a temérdek galaxist. Perceken belül lehetünk tanúi annak a világnak, ami létezik, ha csak töredékesen ismerjük is, s akkor is, ha éppen nem foglalkozunk vele. Lenyűgöző tapasztalat, mégis borzongató belegondolni és belehelyezkedni ebbe a térbe, ami a két végpont között található. A vizualitás terrénumán belül maradva előhozakodhatnék a drasztikus montázstechnikát alkalmazó filmekkel, ahol a nagytotált hirtelen váltja egy szuperközeli; vagy egy hatalmas festmény vagy fotográfia szemlélésével, amikor önkéntelenül is közel lépünk, hogy szemügyre vegyük az ecsetvonásokat vagy az emulzió megnövekedett szemcséit, majd újra egészben nézzük a képet. A közeledés-távolodás során helyükre kerülnek a motívumok, értelmet nyernek a részletek, vagy épp még kuszábbá válnak a szálak, esetleg árnyaltabb és rétegzettebb lesz a jelentés. Ahogy kimozdulunk a komfortzónánkból, változik a dolgok megítélése, mert megismerünk új nézőpontokat, vagy szimplán csak távolabbról tekintünk saját dolgainkra.

Az egyes szám első személyű tekintet súlyának ingadozása meghatározó ebben a kérdésben. Valamit nézni az esetek nagy részében reflexív tevékenység, a figyelmemet irányítom valamire. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni a tudattalan nézelődést, az elrévedést – a „láss, ne csak nézz” közel olyan fontos, mint a „nézz, ne csak láss”. A tekintet súlya a bambulástól a pusztán primer dolgokra való fókuszáláson keresztül a látottak kapcsán áttételes gondolatokkal tág horizontot nyitó elmélkedésig terjed. Ez a súly szükségszerűen ingadozó, de csak így érzékelhető az „itt és most” hihetetlen spektruma, amire Pilinszky János Itt és most című verse is rámutat: „A gyepet nézem, talán a gyepet./ Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,/ vagy egyszerűen az, hogy létezel/ mozdítja meg itt és most a világot.” Lehet a gyep a szem fókuszában, de valami egészen más is, hisz a fűszálak mozgására sem csak egy dolog szolgál magyarázatként. A mozgató fizikai vagy metafizikai, viszont a két sík mintha párhuzamos lenne egymással, a fű mozgása a világ mozgásával. Ám végső soron az is lehetséges, hogy a fű nem is mozdul egyáltalán. A tekintet bizonytalan.