Rövid idő alatt megszoktam a sárga csempéket. Lassan lépkedtem a folyosón, néztem a lábam előtt a kövezetet, majd a falakat bámultam, a monoton sárga felületet itt-ott törték meg szép, fakeretbe ágyazott fényképek. Meglepődtem, hogy a sablonostól eltérően kifejezetten jó fotók volt a falakon, s még valami koncepciót is véltem felfedezni. Olyan tárgyakat ábrázoltak a képek, amelyből a nagyobb mennyiség más hatású. Volt egy tál sárga tészta, kék, fagyos halak egy fatálon, egy kosárnyi vizes cseresznye. Amint lépdeltem előre, a fenti neonlámpák sápadt fényt kölcsönöztek a folyosónak, s a fehér ruhás emberek ide-oda suhanó alakjai számomra egyáltalán nem munkahely-jelleget tükröztek a térnek, hanem mintha minden légies lett volna. Az egyetlen, ami furcsa, szokatlan és számomra különösen fojtogató volt, az a szag. Aki nem szokta meg ezt a szagot, az sohasem tudja meg, mit jelent hosszú ideig ott lenni, átitatódni a szúrós szaggal, melyet még akkor is érzel, ha már régen nem vagy ott. Mindent meg lehet szokni. Fémedények, műanyag székek, kávéautomata, néha egy kókadt növény.

Elveszettnek éreztem magam. Már nem kell bejárnom. Nincs miért. Nincs kiért. Ami korábban még olyan valószerűnek, valóságosnak tűnt, mára elveszettnek. Az ember egy darabig küzd, aztán egy idő után már nincs tovább. Tegnap még harcoltam, ma már pihenek. Tegnap még tartott a böjt, ma már megmosom az arcom. Tegnap még minden lehetséges volt, ma már csak rideg tények vannak: tárgyak, papírok, aláírások, pecsétek. Tegnap még beszéd, ma hallgatás. Tegnap még csók, ma üresség. Tegnap még mosoly, ma már csak emlék.

Mikor a tolókocsit toltam, az emberek félrehúzódtak az utamból. Néha meg kellett állnom, akkor aztán figyelmeztették egymást az emberek, hogy térjenek ki előlem. Mintha valami előnyt, kiváltságot jelentett volna a tolószék, mintha a kiszolgáltatottság valami különös jele lett volna az emberiességnek. Betegebb a betegek közt. Eleinte találgattam: kerekesszékestül vajon beférek-e a liftbe? Persze értelmetlen volt ilyesmin gondolkodni, hiszen azért építették így az épületet, hogy mindig, mindenhova be lehessen férni. Először nehezebben forogtam vele, majd meg lehetett szokni, mint mindent. A végén már szinte a kezemre állt.

Élet, halál. Halál, élet. Életre halál jön, ez az élet rendje. Halálra élet jön, ez az Isten rendje. Istenre halál jön, ez a világ rendje. Világra halál jön, ez a történelem rendje. A történelemre új élet jön, ez az élet rendje. Életre halál jön, ez a halál rendje. Halálra Isten jön, ez az új élet rendje. Életre Isten jön, ez a hit rendje. Életre halál jön. Halálra élet.

Nyugalom. Minden tiszta. A kék égen fátyolos felhők úsznak át. A vetés már kisarjadt, zöld. Virágok fehérlenek mindenütt, néha sárgák. A fű már zöld. Mindenféle árnyalatban játszik: van, ahol egészen világos, majd a magasabb növényeknél már sötétebb, minél sűrűbb, annál zöldebb. Piros és fehér virágok vannak a koszorún. Megyek a kálváriára. Üresek a stációk. Nincs itt az ünnep ideje. Egy, kettő, három, hét, tíz, tizenkettő. Számolom a kis építményeket. A végén kereszt. Jézusnak letört az egyik keze, itt sem hagyják nyugton. Fölérek a kálváriára, visszanézek a völgybe. Az utakon lassan mocorognak az emberek, szekerek, autók, biciklisek. A táj egészen más hangulatot tükröz. Ha nem takarom el arcomat, a felkelő nap a szemembe süt. Nem bírom el a nagy fényt. A kálvária állomásai megelevenednek, elkezdenek lebegni, majd mindegyik visszatalál a helyére. Mondhatni: helyreáll a rend. A föld csendes. Minden alszik. Kezdődik a feltámadás.

Bölcsföldi András
lelkész