1981 júliusában a kunszentmártoni plébániatemplom kápolnájában keresztelték Laurinyecz Pál kántor és felesége, Szőke Éva elsőszülött gyermekét, Péter Pált. Az ifjú, 24 éves anya szülőföldjén, Pilisvörösváron lánykorában tagja volt egy ifjúsági közösségnek – hittancsoportnak, melyet az akkori kántor, Roderburg Leó (az 1950-ben „feloszlatott” lazarista szerzetesrend tagja volt) vezetett. Őt kérték fel a szülők a keresztelés elvégzésére. Valahogy így kezdődött e sorok írójának keresztény élete.

Sokunkat csecsemőként, másokat felnőttként vagy kamaszkorában keresztelnek meg. Kinek mi jutott osztályrészéül, ki mikor jut el a hitre. Mindez nem(csak) személyes döntés következménye, hiszen pl. esetemben a szüleim és keresztanyám (édesapám húga) tettek fogadalmat helyettem és ígérték meg, hogy keresztény hitben nevelnek fel. Akik nem vallásos családban nőnek fel, azok más utakon juthatnak el Istenhez. Feltéve, hogy keresik Őt. Ezért van az, hogy oly sokan fiatal felnőttként vagy érett emberként jutnak el a keresztségig és a bérmálásig/konfirmációig.

Mindannyiunk élete más és más. Keresztény/keresztyén életünk kezdete viszont a keresztség. Mi, római katolikusok úgy tanultuk a hittanórán, hogy a keresztség „az egész keresztény élet alapja, a Lélekben történő élet kapuja és ajtó, amely utat nyit a többi szentség felé” – A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1213. pont. Ezután jöhet szépen sorban a többi szentség, előbb a beavató szentségek (bérmálás és az Oltáriszentség/szentáldozás, elsőáldozás), majd a továbbiak. Ezek a szentségek elősegítik a fiatal felnőtt keresztény életét és fejlődését a hitben. Természetesen ehhez szükséges a helyi lelkipásztor(ok) és a felnőtt hívek támogatása, segítő szándéka is.

A bérmálás/konfirmáció, vagy más néven Lélek-keresztség szentségének kiszolgáltatására kb. 14-15 éves korunkban kerül sor. Persze ez változó, engem 1997. október 26-án bérmált meg az akkori szegedi megyéspüspök, Gyulay Endre. Ez a tény, a bérmálás pillanata teszi teljessé a katolikus beavató szentségek sorát (alsó tagozatos kisiskolások lehetnek elsőáldozók). Ettől kezdve mondhatjuk azt, hogy a fiatal elindulhat az Istenhez vezető úton önállóbban, de magabiztosan – feltéve, hogy hitét komolyan veszi.

Sajnos itt, szülővárosomban régóta megfigyelhető tény, hogy a templomba járó fiatalok zöme ugyan elsőáldozó lesz és meg is bérmálkozik, azonban ezt követően egyszerűen nem járnak tovább a templomba és a plébánia felé sem néznek; tehát „kibérmálkoznak” és eltűnnek az egyházközség életéből. Véleményem szerint azért, mert a szülők példamutatása hiányzik és a többség bizonnyal a nagyszülők, általában a nagymama kedvéért járatja a gyermekét hittanra-templomba. Így „kipipálva” a nagyszülői akaratot, miután a feladatokat teljesítették, a gyermek/fiatal nem érzi további szükségét a templomba járásnak és passzívvá válik. Ha viszont érzi, hogy kap itt csak valamit a szentmiséken, hittanórákon, akkor megmarad és jár továbbra is a plébániai eseményekre és a templomba. Azonban ez ritkán fordul elő.

Életünkben egyszer biztosan eljön az a pillanat, amikor meg kell vallanunk Istent. Előbb-utóbb csak megtudják a munkahelyünkön vagy az iskolában, hogy hiszünk Istenben és gyakoroljuk is hitünket. A helytálláshoz a Lélek és általa Isten ad nekünk erőt. A tudat pedig, hogy Jézus Krisztus személy szerint értem is meghalt a Golgota keresztjén, egyszerűen felfoghatatlan és óriási kegyelmek forrása. Isten gyermeke vagyok – jó, ha eszünkben tartjuk és naponta megköszönjük Neki, hogy Vele járhatunk és kegyelmeiben részesülhetünk.