Vannak pillanatok, amiket nehéz megtalálni – és vannak mondatok, amiket nehéz kimondani. Ám korántsem lehetetlen.

Versenyvitorlázóként az ember a saját bőrén tapasztalhatja meg, mennyire nehéz megtalálni a pillanatot, ami pontosan alkalmas egy manőver végrehajtásához. Van, hogy nem vagyunk elég türelmesek, elkapkodjuk, túl korán fordulunk, ezért később további – értékes métereket, helyezéseket jelentő – fordulásokkal kell ráigazítanunk, hogy venni tudjuk a bóját. És persze az is előfordul, hogy túl sokáig húzzuk az időt, nem vagyunk elég határozottak, túlságosan is biztonsági játékra játszunk, többször is megkérdőjelezzük döntéseinket, éppen ezért későn fordulunk – és ugyanúgy métereket, helyezéseket veszítünk. Az igazsághoz hozzátartozik: az is előfordul, hogy sokáig jónak tűnik elhatározásunk, és csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy mégsem az, mert a megváltozott körülmények mellett rásodródtunk a bójára, és sokkal nagyobb galibába kerültünk, mint gondoltuk volna.

A vitorlázás – csakúgy, mint az élet és annak sok más területe – dinamikus, sokváltozós rendszer: nem elég csak az időjárásra, a szélviszonyokra, a hullámzásra, az áramlásra figyelnünk, nem elég csak saját hajónk menettulajdonságait ismernünk, nem elég csak saját vitorlázótudásunkkal, képességünk határaival tisztában lennünk, nem elég csak a mezőnyt lesnünk, saját ellenfeleinket és a többi hajóosztályban versenyzőket, hogy a vízen tartózkodó további entitásokról – horgászokról, strandolókról, személyszállító hajókról, versenybírákról, edzőmotorosokról – ne is beszéljünk. Minderre egyszerre, együtt kell figyelnünk.

Úgy tartják, ehhez gyakorolni kell, sokat, nagyon sokat. Szükséges minél több vízen és vitorlázással töltött óra, szükséges a fordulások minél kedvezőbb végrehajtásának, a hajó vezetésének a gyakorlása, szükséges a fizikai kondíció, a megfelelő erő és a gyorsaság, a mozdulatok tökéletesre csiszoltsága, de nem hiányozhat a megosztott figyelem, a jó térlátás, a ravasz taktika sem. Gyakorlással mindez fejleszthető, pontosan úgy, ahogyan az ún. tízezer-órás elv tanítja. (Amely szerint: ha tízezer órát fordítunk bármilyen tevékenység gyakorlására, abban eredményesek leszünk). Akár hátra is dőlhetünk: ha tehát eleget gyakoroljuk, jók leszünk.

Jók, de nem elég jók. Az igazán eredményes vitorlázáshoz ugyanis ennél több kell: valami, amit racionális érvekkel, edzésmódszerekkel nehéz, ha éppen nem lehetetlen le- és körülírni. Az elég jó vitorlázó ugyanis eggyé lesz hajójával, pontosan tudja, érzi, mikor jön el a megfelelő pillanat, és mit kell cselekednie ahhoz, hogy jobb legyen – egyszerűen jó – versenytársainál.

Olyan ez, mint a japán no-színházi előadás kezdete: a színész odaáll a színpad mellé, és megvárja az ihletett, a tökéletes pillanatot, amikor elkezdheti az előadást. Van, hogy ez pár másodperc alatt bekövetkezik, máskor akár háromnegyed órát is vár rá a közönség. Várnak, mert tudják, hogy eljön a pillanat, amikor jó lesz.

A vízen talán egyszerűbb, mint a hétköznapi életben: kevesebb a zavaró tényező, tisztábbak, egyértelműbbek és minden vitorlázóra egyformán vonatkozóak a szabályok. De korántsem csak a vízen élhetjük meg a kegyelmi pillanatot, amikor kimondhatjuk:

„Most jó.”

Körösvölgyi Zoltán, 2013