Lehet vitázni arról, hogy vajon egészséges-e, hogy a lelkészek éveken belül a hittanokba fognak belerokkanni, és a gyülekezeteiket lesznek kénytelenek hanyagolni az órák miatt. Lehet vitázni arról, érdekünk-e ott lenni az iskolákban, mert sok helyen a kezdeti káosz konfliktusokat szült tanár és lelkész, iskola és egyház között – főleg, ahol az egyik vagy mindkét oldalról hiányzott a konstruktív és békességes hozzáállás. Továbbra is sok a vitás kérdés. Ezeket nem áthúzva vagy felülírva, hanem kiegészítve szeretnék mégis megosztani egy-két példát arról, hogy szerintem mégis miért fontos, hogy ott vagyunk az iskolákban.

Ma beszéljünk a halálról!

Egyik alkalommal elsősökhöz készülve ez fogadott: „Violetta néni! Beszélnünk kell ma a halálról.” Megdöbbentem és elmosolyodtam: én Noéval készültem. Egyébként is miért kellene nekünk épp ma a halálról beszélgetnünk? Kiderült, hogy elhunyt egy óvó néni, akinek a csoportjába sokan tartoztak a gyerekek közül. A tanító néni kérte, hogy a hittanórákon beszéljük át ezt a kérdést.  (Ugyan örültem volna, ha erre tudok készülni, és nem csak ott ér utol ez a kérés…) Fontos, hogyha egy ilyen esettel mernek hozzánk fordulni. És tényleg, mit is tud mondani a politically correct által megkötözött ember életről és halálról? Semmit, ami ne közhely vagy manipuláció lenne. Ez az egyik alkalom, ahol úgy érzem, jókor és jóra használtak bennünket, hitoktatókat (még akkor is, ha esetleg csak át akarta tolni a pedagógus a felelősséget és a feladatot): valóban, az ilyen kérdéseknek nálunk van a helye.

Másik iskolában idősebb gyerekek között egy sajnálatos lopási esettel kapcsolatban vontak be minket, hitoktatókat, és közösen az osztályfőnökkel sikerült olyan megoldást kitalálni a hogyan továbbra, ami nem megszégyenítő, sőt, kifejezetten védi és segíti a tettest a bevallásban.

Az ötödikeseimnél órák végén felteszem mindig a kérdést, hogy miért imádkozzunk, mi foglalkoztatja most őket, milyen problémájuk, örömük vagy hálájuk van. Egy hónapja lehetett, hogy az egyik kislány bevallotta: a szülei különmentek és imádkozzunk azért, hogy kibéküljenek. A csoporttársai nem  tudtak róla, úgy hiszem, másutt nem mert beszélni róla az amúgy sem hangos kislány. Már el is felejtettük azóta a dolgot. A múlt héten viszont szólt ima előtt, hogy köszönjük is meg, mert kibékültek a szülei. Abban a csoportban innentől nem kérdés Isten vagy éppen az ima ereje. 

Olyan jó, hogy ti így együtt…

A katolikus kolleganővel, ha már úgyis egy időben van a hittanunk, meg a gyülekezeteink is szomszédosak, együtt szoktunk várakozni a szünetekben a gyerekekre és együtt is esszük az uzsonnánkat. Nem ritkán megbeszéljük, ki mit csinál az órán, melyik csapat hol jár (nagyon jó kis szemléltető mesét is bezsebeltem tőle nemrég). Már több tanár megjegyezte, hogy de jó, hogy mi így összetartunk, és nincs bajunk egymással.

A sorozatos megjegyzések megerősítettek abban, hogy létezik a fejekben ilyen jellegű előítélet, hogy mi (és ezen nem a személyünket értem, hanem az egyházainkat úgy általában) utáljuk egymást, és egymás „ellen” dolgozunk. Jó, ha ezzel az előítélettel szemben tudunk kollégaként fellépni. És nem csak kifelé jóízű dolog ez az összetartás, de befelé is. Igenis van mit ellesnünk egymástól, érdemes ezeket a pontokat keresni azok helyett, amelyek elválasztanak.

Valami ilyesmi az ökumené

Az egyik másik iskolában szinte folyamatosak a teremcserék, mert az épület különböző pontjai épülnek át, vagy töltenek be egyik napról a másikra új szerepet. Bosszantó káosz alakul ki ilyenkor, ha véletlenül nem szemfüles az ember és nem érkezik 10-15 perccel korábban, hogy szerezzen termet. Éppen előbb érkeztem, és kaptam is termet. Amit nem tudtam, hogy szegény katolikus kollégát túratták ki velem, neki pedig szintén új termet írtak ki, amiről egyikünk sem tudott. Ott állt az én 14 főnyi református hittanosom, meg az ő talán ennél is több katolikus hittanosa ugyanabban az ajtóban. Azt találtuk ki, hogy amíg katolikus kolléga elugrik megtudni, hogy akkor mi is a tényállás, addig én vagyok a gyerekekkel – nagyjából harminccal. Találtunk egy-két éneket, amiben nem volt, vagy csak alig eltérés. Tanítottak a csapatnak egyet a reformátusok, aztán egyet a katolikusok. A katolikus kollégának jólesett a helytállás, nekem jólesett a gyerekek nyitottsága, végül mindenkinek jó emlék és élmény marad, hogy az óra első felét együtt töltöttük. Ahogy kifelé terelgette a csapatát a kolléga, megjegyezte: na, valami ilyesmi az ökumené.

Nem lesz a múlté

Egymás után hozzák be a gyerekek az otthoni gyermekbibliákat megmutatni és elbüszkélkedni vele. Egyre-másra derül ki a gyerekekről, hogy óvodában még jártak hittanra, vagy amúgy a szülők időnként eljárnak templomba. Attól tartok, ha nem lett volna idénre kötelező, akkor ezeknek a gyerekeknek a fele mégsem választotta volna még az órák utáni fakultatív hittant. Mert pont eleget voltak addigra már a székhez kötve. Meg épp elég nagy feladat beszokni az iskolába. Ezzel most úgy hiszem, ők túljutottak egy rostán, ahol ki lehetett volna hullani. Tudjuk, hogy vannak a tipikus pontok és élethelyzetek, ahol elveszítünk embereket szem elől: amikor „kiöregedik” valaki az ifiből, a gazdátlanságában sokszor kikopik a felnőtt alkalmakról, vagy az esküvőjéig nem találja a helyét. Ha gyermek születik, akkor tudjuk, hogy a kismama egy időre kiesik és figyelni kell, hogy ez a kiesés nehogy tartós legyen. Ilyesmi a gyermekeknél az intézményváltás is: az előzőben már tudta, ki tartja a hittant, valószínűleg szerette is. De egy új helyen olyan lutri, hogy milyen lesz. Nem beszélve az óvodához képest jócskán megnövekedett terhekről, amelyek elvezetik a szülőket arra a megállapításra, hogy most ne csináljon semmi pluszt, szokjon csak be az iskolába. Ezek a gyerekek túljutottak egy ponton, ahol esélyük lett volna kihullani az egyházak látóteréből és szépen elaltatni magukban az addig hallott történetek igazságát. Nagy kincs, hogy nem szakad meg az ő életükben ez a szál egyelőre, legalábbis egy következő iskolaváltásig. Imádkozzunk azért, hogy az életük részévé nője ki magát az istenkeresés, amit nem hagynak majd el akkor sem, ha egyszer majd nem lesz kötelező.