A karácsony az ünnepek jolly joker-e, alakíthatósága és változatossága felveti azt a kérdést, hogy mit is kellene valójában megünnepelni ezen az ünnepen.

Fiaim egyik kedvenc rajzfilmje a „Kung Fu Panda ünnepe”.  Talán egy éve látták először, valamikor a téli szünet idején. A történet Kínában játszódik, ahol a téli holdújév ünneplése van szokásban. Ennek ellenére a gyerekeimnek az volt a benyomása, mintha a karácsonyt ünnepelnék benne. Talán azért, mert a külsőségek mögött – mint például lampionok gyújtása – a lényeg nagyon hasonló a karácsonyhoz. Mint tudjuk, Kínában ilyenkor a családok összegyűlnek, éljenek bármilyen távol egymástól, ünnepi ételeket esznek, és megtölti a házakat a vidámság és öröm. A rajzfilmben Po, a panda a döntő pillanatban inkább otthagyja a Kung Fu Palota arisztokratikus – sok szabállyal megterhelt – asztalát,  jóllehet ő a házigazda, de nem akarja elmulasztani az apja fogadójában zajló, plebejus népiességtől hangos, vidám tél-ünneplést. A végén a KungFu Palota teljesen kiürül, és mindenki a fogadóban köt ki, ahol a megközelíthetetlennek hitt kung-fu mesterek mesékkel és történetekkel szórakoztatják a gyerekeket, és falják a hagyományos kínai, sok tésztával készülő levest. 

Nem véletlen, hogy fiaim számára ez a történet a karácsonyt idézte fel: az alá-fölérendeltség megszűnése, ha csak ideig-óráig is, vagyis az eltűnő társadalmi különbségek, a közös terített asztal, a jókedv és öröm mind fontos jellemzői a karácsonynak.

A karácsonyi ünnep elődjének is lehet tekinteni a rómaiak téli napfordulós ünnepét, a szaturnália ünnepségeket.  December 17-25 között tartották. Ekkor táncos, mulatós vigadalmakat tartottak birodalom-szerte, tekintettel arra, hogy a fény sötétség feletti diadalát is magában hordta ez az ünnep, a nappalok hosszabbodásával. A társadalmi rangokat, osztálykülönbségeket felfüggesztették erre az időre. Mivel nem volt hivatalos ügyintézés és munka, a rabszolgáknak megengedték, hogy urakként viselkedjenek, a gazdáik meg szolgát játszottak. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák az uraik asztalához ültek, és a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Ennek az ünnepnek az Újszövetségben is megtaláljuk a hatását, Jézus egyik példázatában: 

„…Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!" Lk 12,35-40

A példázat leír egy rendkívüli esetet, amikor a ház ura átéli, hogy szolgái a figyelmességnek és az együttérzésnek olyan jelét adják, mely úgy megindítja a tulajdonosukat, hogy spontán szaturnáliát celebrál számukra: a lakodalomból késő hajnalban hazatérő gazda ébren találja szolgáit. Olyannyira meghatja ez a figyelmesség, hogy felövezi magát és – átvéve szerepüket – maga kezd felszolgálni, és a rabszolgák ülnek ott, ahol ő szokott.

Jézusnak ismernie kellett a római szokásokat, így a szaturnáliát is, ha a példázatának gazdura egy spontán bemutatott szaturnáliával reagált szolgái figyelmességére.

A példázatban olyasmi történik, mint amit egyik közmondásunkban így szoktunk kifejezni: legyen neki karácsonya – csakhogy lesajnáló gesztus nélkül.

Ez az ünnep a legrégebbi életformát és az aranykort – amikor még (a rómaiak elgondolása szerint) Saturnus isten uralkodott – volt hivatott megidézni. Ennek egyik kelléke az örökzöldek dekorációs célból való használata. Ennek a szokásnak a továbbélésére – a római vallás eltűnése után – a kereszténység adta meg a lehetőséget.

Isten országa és az édenkert, valamint a paradicsom egymást kiegészítő fogalmai a keresztény reménységnek. A középkorban szokás volt misztériumjáték keretében eljátszani Ádám s Éva bibliai történetét december 24-én. Sebastian Brant humanista egyik 1494-es versében már említi a karácsonyi fenyőágak használatát, és 1600-ra – Balthasar Beck krónikájából tudjuk – már megszilárdult szokás német földön, hogy karácsonyfát állítsanak, és azt almákkal és ostyákkal díszítsék. Az almák a jó és rossz tudásának fájára utaltak, az ostyák pedig az élet fájára, és így idézték meg az első emberpár édenkerti boldog állapotát.

Karácsony: hallottuk eleget az elmúlt évtizedekben, hogy ez a szeretet ünnepe, amikor nem lehetett nyíltan Istenről beszélni. Aztán hallottunk anthropozófusokat és szinkretista művészeket arról beszélni, hogy ez a fény győzelmének ünnepe a sötétség felett, újságírókat, rádiós műsorszerkesztőket megnyilatkozni arról, hogy ez a család ünnepe… de aki karácsonykor járt már a mediterrán országok valamelyikében, az meglepődve tapasztalta, hogy számukra karácsony éppen nem a családi körbe való visszahúzódásról szól.  

Akkor mi a karácsony? Keresztények válasza erre az szokott lenni, hogy Jézus születését ünnepeljük meg karácsonykor: csakhogy tudjuk, hogy mikor született Jézus? Jézus születésének ünnepe és annak december 25-re tétele nem valami addig rejtett, de később napvilágra került információ nyomán történt, hanem egyházpolitikai meggondolásokból.  

A kereszténység első századaiban nem volt karácsonyi egyházi ünneplés, különösen nem december 25-én. Volt és mindmáig van egy Epifánia-ünnep,a melyet a keleti egyházban ünnepeltek a kereszténység államvallássá tétele előtt és után, de ez nem volt pontosan azonos, sőt nem is vált soha azonossá a karácsonyi ünneppel.

A karácsony ünnepének december 25-re tétele és annak egyházi elrendelése eredetileg egy rendkívül összetett egyházpolitikai döntés eredménye volt.

Oscar Cullmann karácsonyról szóló tanulmányában így ír erről:

„Bizonyos, hogy Rómában 336-ban december 25-én ünnepelték Krisztus születése napját. Mi volt az alapja annak, hogy december 25-re esett a választás, amikor az epifániától független, külön ünnepet vezettek be Krisztus születése megünneplésére? A negyedik század elején a krisztológiai kérdés megfogalmazása, továbbá az a tény, hogy a pogányoknak december 25-e különlegesen fontos ünnepe volt, melyet a Nap-isten tiszteletére tartottak, és az, hogy Nagy Konstantin császár tudatosan törekedett a Nap-kultusz és a Krisztus-kultusz összekapcsolására, mindez együttesen eredményezte ezt a választást. A 325-ös niceai zsinaton az egyház kifejezetten elítélte azt a tant, mely szerint Jézus születésekor nem maga Isten lett emberré. Ezzel együtt minden más tant is elutasítottak, azt is, hogy Jézust csak keresztelésekor adoptálta Isten. A római egyháznak különösen fontos szerepe volt a zsinat döntéseiben. Érthető, hogy ez a vita egyrészt kedvezett annak, hogy általában elterjedjen Krisztus születésének ünnepe – egyelőre a dátum kérdésétől függetlenül –, másrészt azonban annak is kedvezett, hogy teológiailag visszataszítónak találják (a megfogalmazott dogmatikai határozatok következtében) a születés ünnepének a keresztelés ünnepével való összekapcsolását ezen címszó alatt: „megjelenés". Nem azt jelentené-e ez, hogy az orthodoxiát összekapcsolják az eretnekséggel? Így magyarázható teljesen keresztyén teológiai meggondolások alapján az a törekvés, hogy Krisztus születése napjának külön ünnepet szenteljenek, s hogy ott, ahol a régebbi epifánia-ünnepet tartották, ilyen módon a születés ünnepét az epifánia-ünnepetől elválasszák.” 

Nagy Konstantin idejében, az ő befolyására tették Krisztus születése ünnepét december 25-re, a nagy Nap-ünnepre. Krisztus születése összekapcsolódott a Nap-ünneppel. Ez az erősen gyökeret vert pogány ünnep, „a legyőzhetetlen Nap" valójában nem épült le a római szinkretista pogányság többi tradíciójával együtt, hanem tovább élhetett, azáltal, hogy a kereszténység kalendáriumába bekerült, mint Krisztus születésének a dátuma. Így a karácsony egy másik keresztyén ünneptől, a keresztelés ünnepétől elvált ugyan, viszont egy pogány ünnep befolyása alá került. Ettől a befolyástól, mely az évszázadok során mindvégig megmaradt, lehetetlen lenne leválasztani ezt az ünnepet. Szélsőséges biblicisták és fundamentalisták nem is szokták szeretni a karácsonyt. Köreikben igyekeznek is tiltani a karácsonyfát – változó sikerrel.  

Tény az is, hogy a karácsonyért lelkesedők motiváltságát az ünnepnek egy olyan mély, a kereszténységet – de még a legyőzhetetlen nap, illetve a szaturnália ünnepét is megelőző – ősi rétege adja, mely ideológiai és konfesszionális sík mellett, vagy inkább alatt, faszcinálja a vele kapcsolatba kerülőket. Ezek a meghittség, mely szelíd fényeket, lágy megvilágítást kíván, a bőven terített asztal, tele ínycsiklandozó falatokkal, és a közösség élménye, melyben az alá-fölérendeltségi viszonyok elhomályosulnak, háttérbe húzódnak, hogy helyt adjanak a mellérendelő–egyenrangú kapcsolatfelvétel lehetőségének, melyet egyszerűen barátkozásnak szoktunk nevezni. 

Visszatérve az írásom elején említett Kung Fu Panda ünnepe című animációs filmre, a felhők ködébe vesző magas hegyen álló Kung Fu Palotát otthagyják a megközelíthetetlennek hitt, a transzcendenciát személyükben képviselő mesterek, hogy Pót kövessék, és utolsónak még maga Sifu mester is megjelenik, majd amikor meglátja az ünneplő, örömteli sokadalmat Po apjának fogadójában, csak annyit mond: Ez maga a tökély! 

Ha Isten Fiaként akarnánk az emberek közé jönni, nem egy ilyen ünnepi pillanatot választanánk?  

Ez a karácsony paradoxona: 

Nem azért ünnepelünk így, mert Jézus közénk jött, hanem éppen fordítva: azért jött közénk, mert így ünnepelünk.