Manapság, amikor a meg nem született gyermekek száma egyre csak nő, különösen érdekes és érdemes olyan filmet nézni, ami pont ezen folyamat ellentétéről, vagyis inkább végpontjáról, a kétségbeesett életmentésről szól.

Alfonso Cuarón, akinek nevét újabban két hónapja bemutatott filmopusza, a Gravitáció kapcsán magasztalta egekig sajtó és közönség egyaránt, előző filmjében felettébb fajsúlyos kérdést feszeget. Az ember gyermeke könyörtelen antiutópia (azaz disztópia), melyben Nagy-Britannián kívül az egész világ romokban hever, a britek a bevándorlókat karanténba zárják, de ami még fontosabb: 18 éve egyetlen gyermek sem született az egész világon. Ebben a környezetben ismerkedünk meg főhősünkkel, az energiaügyi minisztériumban dolgozó Theóval (Clive Owen), aki félig-meddig lezüllött alkoholistaként, mégis készségesen küzd az emberiség reménytelennek látszó jövőjéért. Így nem csoda, hogy amikor rég nem látott ismerőse – mint később kiderül: felesége – a bevándorlók jogaiért küzdő illegális csoport vezetőjeként segítséget kér tőle egy fontos ügyben, nem tud nemet mondani. 

Julian (Julianne Moore) arra kéri Theót, hogy segítsen egy fiatal bevándorló lánynak, Kee-nek (Clare-Hope Ashitey) utazási engedélyt szerezni, majd néhány ellenőrzőponton keresztül eljutni egy távolabbi városba. A dolog eleinte egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, amikor azonban kiderül, hogy az úgynevezett segítők közül nem mindenki az, aminek mutatja magát, ráadásul a fiatal menekült leánygyermeket, a jövő reménységét hordja a szíve alatt, őrült hajsza veszi kezdetét az életért.

Cuarón zsenialitását bizonyítja, hogy a súlyos témát akció dús, egyedi látványvilágú, és ami a legfontosabb, kliséktől és szájbarágásoktól mentes formában sikerült tálalnia a nagyérdeműnek. Ráadásul szimbólumokban sem szenvedünk hiányt: a „művészet bárkájának” nevezett műkincsgyűjtő minisztériumról Noé bárkája juthat eszünkbe, arról a koszfészekről pedig, ahol a menekülőfélben lévő fiatal anya gyermekét megszülni kényszerül, a betlehemi istálló és így tovább. De az a jelenet is felettébb beszédes, melyben a megszületett csecsemő sírása megszüntet minden fegyverropogást: katonák és felkelők a legnagyobb harc közepette eresztik le fegyvereiket, hogy néhány másodpercre a legifjabb földlakóban gyönyörködhessenek.

A hatvanas évek mozgalmai által terjesztett „Szeretkezz, ne háborúzz!” és a modern kor népbetegségeként terjedő természetes és mesterséges meddőség következményének sajátos kombinációjaként értelmezhető az az üzenet, amelyet a film végkicsengéséből kihallhatunk. Cuarón (csakúgy, mint a film alapjául szolgáló regény írója, P. D. James) azonban elsősorban nem sajnálkozni, hanem reményt kelteni akar, így a mű zárlata pozitív lesz. Azért azonban, hogy a valóságban ne úgy nézzen ki 2027, mint ahogy a filmben, csak mi, a jelen emberei tehetünk.