- Ne hajtsd össze azt a kardigánt, csillagom! Ne gyűrődjék. Amott, az első vállfán van még hely, tedd oda! Mennyit gondolsz rám azzal a kicsi kezeddel!

- Hát milyen kezem lenne? Nagy lapát? Felkapnálak vele székestől, szobástól, és körbevinnélek vele a városon, hogy láss te is mindent, amit én szoktam. Új virágokat ültettek a térre. A régieket biztos valami buzgó hősszerelmes vitte el a barátnőjének. A mostaniak is szépek, szívesen hoznék neked olyat vagy hasonlót, hogy örülj.
- Nem kell nekem virág, elég, ha te jössz. Mindig várom a hétvégét. Hiába, messze van az az egyetem. Megint panaszkodom, nehéz velem, igaz?
- Igen, mert hisztis vagy, mint a legtöbb öregasszony. Én is ilyen leszek. Anya mondta, hogy rád hasonlítok. Ő meg már csak tudja.
- Hát igen... 
- Jól vagy? Elsápadtál. Nem akarsz ledőlni egy kicsit? Itt maradok még, fogom a kezed.
- Mint akkor, ott, igaz?
- Mikor? Mire gondolsz?
- A kórházban! Tudom, hogy ott voltál. Tudtam, hogy ott vagy.
- Mama, te arra emlékszel? Sose mondtad. Az orvos beengedett hozzád elköszönni, mert úgy látta, hogy már csak óráid vannak hátra. Úgy telefonáltak a kórházból, hogy siessünk, ha még élve szeretnénk téged látni. Mondták, hogy beszélgetni nem fogunk, mert öntudatlan vagy. Hát, nem sokat jósoltak akkor neked. Mondjuk, megértem, tényleg elég ramatyul néztél ki. Kábé tizenöt gép csipogott körülötted, te meg fehérebb voltál, mint a lepedő. Nagyon sovány voltál, beesett, üveges szemekkel. Alig találtalak meg az ágyon. Ja, és hullaszagod volt!
- Ugyan, menj már! Mindig viccelsz.
- Jó, a hullaszagot visszavonom. De az igaz, hogy annyira más voltál ott, hogy volt egy pillanat, mikor elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy jó ágy mellett ülök-e. Távoli voltál és idegen. Mint aki már nincs is közöttünk.
- Gyere ide, csillagom, ölelj meg! Te hoztál vissza. Az imádságod.
- Hát hallottad? 
-A pásztoros zsoltárt is elolvastad. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Ha a halál árnyékának völgyében járok is...
- Alig láttam olvasni a könnyeimtől. Azt is hallottad, hogy sírok? Nem akartam sírni, mama.
- Nem, azt nem hallottam. Az imádságod is alig. De éreztem. Minden szavát. Azt, ahogy útra engedsz. Megköszönted az életet, amit itt éltem.
- Igen, és azért könyörögtem, hogy neked könnyű legyen az utolsó perc, és nekünk ne fájjon olyan nagyon majd a hiányod.
- No, látod, már én is rívok. Adj zsebkendőt onnan a felső fiókból, kicsim. Azt a fehéret, hímzett sarkút. Az a papáé volt.
- Olyan hihetetlen, mama! Mindenki azt hitte, hogy meg fogsz halni, most meg együtt pityergünk ezen. Pedig én akkor elengedtelek. Olyan volt, mintha minden félelmemmel és szomorúságommal együtt beletennélek Isten kezébe. Azt mondtam neki, hogy óvatosan vigyen téged, mert fáj a lábad. Tiszta hülye vagyok, nem? De akkor valahogy nem gondolkoztam a szavakon. Talán ez volt az egyetlen olyan imádságom eddig, aminek minden szava őszinte volt. És tudod, mit kértem még?
- Tudom. Hogy tegyen csodát!
- Valahogy tényleg elhittem, hogy megteheti. Hogy Jézus csodái nem csupán szép, régi történetek. Tényleg hittem. Hogy ez lehet ma is. Szerinted ezért?
- Ezért. Az Ő erejéből. Hogy még láthassalak.
- Egész éjszaka ébren voltunk. Mindenki forgolódott. Vártuk a telefont a kórházból. Aztán reggel anya félve hívta az intenzív osztályt. Nevetve mondták, hogy ülsz az ágyon, és épp reggelizni szeretnél.
- Három éve lesz lassan.
- Bizony. Az akkori orvosod még most is havonta felhív minket, hogy hogy vagy. Nem nagyon tudott napirendre térni a dolgok felett. Nincs egyedül ezzel.
- Csillagocskám, énekelsz nekem valamit?
- Hát persze! Te meg csukd be a szemed, és pihenjél! Vigyáznod kell magadra, mert hamarosan táncolnod kell az esküvőmön.
- Táncolok én, biza, ha az a helyes fiúd felkér.
- Felkér. Hát persze, hogy felkér. Aludj, fogom a kezed!
- A kardigánom lecsúszott a vállfáról...