Különös élmény számomra újra meg újra elgondolkodni a test szépségének misztériumán. Olyasfajta rejtély, melynek java részét eltakarta szemeink elől a Teremtő gondolata, s mégis megtapasztalhatunk valamit a mi bölcs Istenünk szerető gondoskodásának mélységéről.

Az emberi test, mely templom, Istent magasztaló katedrális. A keresztcsont úgy illeszkedik a medencecsontokra, a két combcsont pedig a medencecsontokhoz, hogy azok két ívet alkotva a gótikus katedrálisok szerkezetét idéző módon alakítanak ki stabil, szemet gyönyörködtető szerkezetet. Nem véletlen talán, hogy a Szentírás különös szeretettel beszél az emberi testről.

Arról a testről, melyet nehéz kezelnünk, csakúgy, mint a bennünket körülvevő tárgyakat. Etienne Gilson ír arról (A középkori filozófia szelleme című magyar nyelven is olvasható könyvében), hogy az ember kétféle módon képes viszonyulni a körülötte lévő dolgokhoz: istenítéssel és közönnyel. A bálványozás elvakultságával és a megvetésnél is mélyebb, érzéketlenebb közönnyel. Olyasfajta lelkesedéssel, amely a külső szemlélő számára érthetetlen, valami bizarr rajongással, vagy pedig a legsúlyosabb terminussal: nem lényeges – azaz haszontalan, feledhető, súlytalan.

Valahol a test is hasonló sorsra jut, mint a fizikai tárgyaink: egyesek szemében a test csoda, pátyolgatni való kincs, egy különös szentély, melynek romlását késleltetni, formáját őrizni kell. Másoknak pedig a test a szükséges rossz, a lélek légies szabadságát korlátozó földhöz ragadt húsdarab, valamiféle szabadságunkat akadályozó tényező, lelkünket rabul ejtő börtön. Mindkét felfogásnak jókora hagyománya van a kultúrtörténetben.

És mindkét felfogásnak szembesülnie kell a megtestesülés csodájával. Több teológusnál is felbukkant a középkorban az a népszerűvé vált téma, megfogalmazás, mely szerint az Isten a születés egyfajta szimmetriáját határozta meg. Hiszen van példa arra, amikor férfitól és asszonytól születik az ember, többségünknek ebben volt része, van olyan mód, hogy csak férfitól vagy férfiból születik valaki, ez történt Éva kapcsán, aki Ádám oldalbordájából formáltatott Mózes 1. könyvének 2. fejezete szerint, míg a harmadik módot, melynek lényege, hogy csak asszonytól szülessék a gyermek, ezt az Atya Isten Jézus Krisztus számára tartotta fenn.

Ez pedig nem csupán az egyetlen csodálatos aspektusa Krisztus születésének. Hiszen az ember különös csodálattal szemléli azt a megrázó igazságot, mely szerint megszületett egy kisgyermek képében a világ Megváltó, Mindenható, minden hatalmat kezében tartó Ura.

E különös kettősség egészen paradox feszültségét hűen adja vissza Lukács evangéliumának második fejezete, amikor az angyal a pásztorokhoz szól. Így hangzik ez a szakasz Károli Gáspár fordításában: „És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen:  Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.  Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.” (Lukács 2, 10-12).

Megszületett ma az Úr, a mindenség Ura, a Krisztus, az a Felkent, az a Messiás, akinek szabadítását régóta ígérte az Úr a sokat szenvedő emberiségnek. És adott a másik oldalon egy kisgyermek, egy törékeny kis élet, aki emberi szavakkal élve képtelen bármit is tenni, be kell pólyálni, odébb kell rakni, sőt, amikor életére törnek, el is kell menekíteni (az eredeti szövegben a leírásban csak úgy hemzsegnek a passzív igealakok: be van pólyálva; le van fektetve)!

Mennyire különleges felállás! Milyen megrázó ellentmondás! Mekkora feszültség van az angyali szóban! A legnagyobb Úr a legnagyobb nyomorúságban!

Milyen különös belegondolni abba, amikor megvetéssel vagy annál is mélyebb közönnyel tekintünk testünkre! Arra a testre, a létnek arra a különleges hordozó közegére, amely méltónak találtatott arra, hogy az az Isten, akié minden hatalom mennyen és földön, magára öltse, s Szabadítónkká legyen! Különös belegondolni abba, mennyire nem óvjuk, nem ápoljuk, nem becsüljük, nem tartjuk tisztán, nem gyógyítjuk, s nem óvjuk a veszélyektől, az összetöretéstől.

Másfelől pedig nem volt neki annyira drága az Ő teste, hogy ne hagyta volna magát megalázni, hogy ne vállaljon érettünk sebeket! Hiszen neki meg kellett sebesíttetni azért, hogy a mi sebeink, a mi sebzett életünk meggyógyulhasson. Sebei által gyógyultunk meg, írta Ézsaiás próféta.

És ez az a pont, ahol el kell csodálkoznunk e terv különös gyönyörűségén. Az ellentmondásban kibontakozó megoldáson. Hiszen nem másról van szó, mint arról, hogy Isten a legszélsőségesebb ellentmondással való azonosulást sem utasította el, csakis azért, hogy nekünk életünk lehessen!

Csodálatra méltó Istenünk hatalma, mindenhatóságának teljessége, amely által kard nélkül oldhatja meg a bennünket megkötöző legdurvább csomókat is. Neki nem a hadvezérek legendás leleményessége, s az akadályokat nemes virtussal legyőző sikereken át szökkenő vágtatása jutott. Neki nem a kard volt a megoldás a kezében. Az ő kezébe(n) a szegek adták a megoldást, s a kalapács ütötte a taktust.

Csodálatra méltó a mi Istenünk szeretete! Nem hagyott bennünket veszni, s megtestesülése annak világos üzenetét is hordozza, hogy nem a lelkünket célzott megmenteni, hanem magát az embert, akinek van teste és van lelke.

Olyan teste, mely templom, s olyan templom, mely lehet az Úrnak szentelve áldott katedrálissá, olyan szent hellyé, ahol az Isten dicsőítése folyik.

Mire szenteljük a mi testünket? Mire adjuk a testünket? Okos istentiszteletre? Isten szolgálatára? S mire becsüljük a mi testünket?

Mire becsüljük az Úr testét? Mire gondolunk, mikor elénekeljük az adventi és karácsonyi énekeket? Mire gondolunk akkor, amikor magunkhoz vesszük az Úr testét, s hangzik a kérdés, az önvizsgálatra indító apostoli szó: méltón lépsz az Úr asztalához?

Mert bizony ezek azok a kérdések, melyek a karácsony nem elhanyagolható kérdései. Testi valóságunk mélységeinek megértése. Azoknak a mélységeknek a megértése, melyeket Krisztus is vállalt érettünk. Az az Úr, a mindenség dicső Királya, aki vállalta érettünk fájdalmaink megismerését, a könnyeket, az elutasítást, a rajongás és elfordulás csalódását, s aki képes volt arra, jobban bármelyikünknél, hogy bocsánatot adjon.

Adódik a kérdés: mire gondolok a tükörbe nézve? Hogyan tekintek a testemre? Hogyan tekintek az Úr testére? Csodálattal? Imádattal? Közönnyel? Elutasítva a kérdést? Mert legjobb, ha szembesülünk azzal az igazsággal, hogy az Ige testté lett, valódi testté, olyan hús-vér valósággá, mint amiben mi is járunk, s ebben a valóságban lett a mi Megváltónk, Szabadítónk, Istennel engedelmessége által megbékítő Urunk.

Dicséret és dicsőség neki a Mennyekben, most és mindörökké! Ámen.