A lelkészek minden igyekezetüket latba vetve próbáltak helytállni, hiszen a legtöbben nem kaptak felkészítést arra, hogyan hirdessék az Igét a városi televízóban vagy a gyülekezet közösségimédia-felületein. Vajon hogyan élték meg ezt az időszakot és mit tanultak belőle? Osztottak-e úrvacsorát? Szerintük mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb gyülekezetben kevesebb ma a templomba járó, mint a járvány előtt? Ennek próbáltunk utánajárni fővárosi és kisvárosi, falusi és határ közeli gyülekezetek lelkipásztorainak bevonásával.

Az első reakciók
„Nem a szószéken állok, hanem egy asztal mögött, egy függöny előtt, erős lámpák fénye világít az arcomba, és egy kamera néz szembe velem. Mégsem ez volt a legnehezebb, hanem a jól ismert arcok hiánya. A most kinek beszéljek? furcsa üressége, tanácstalansága volt bennem” – osztotta meg velünk érzéseit Kálmán Béla ráckevei lelkipásztor. Hogy könnyebbé tegye saját helyzetét, még a felvétel előtt maga elé képzelte, ki hol szokott ülni a templomban. A felvételt készítő presbiter – profi televíziós – tanácsaival és főleg a jelenlétével segített neki. „Ő lett egy személyben a gyülekezet, hiszen a kamera mögül önkéntelenül is reagált a hallottakra, lett visszajelzésem.”

Elérzékenyülve, könnyes szemmel szolgált az első felvételről közvetített istentiszteleten – idézte fel érdeklődésünkre Nagy Mariann kozármislenyi lelkipásztor. „A templomajtóba tettünk be egy széket, azon ülve mondtam el az igehirdetést a háttérben az üres templommal. Nekem volt így könnyebb, mert az üres székeket látva egyszerűen képtelen voltam Igét hirdetni.”

Az igehirdetést este hét órakor vetítette a városi televízió, amely a lelkész szerint szívügyének tekintette ezt. Bár eleinte megviselte, hogy nincs kivel tartania a szemkontaktust, idővel a nézettségi mutatók és a hozzászólások megerősítették abban, hogy az embereknek szükségük van a bátorításra. „Egyértelművé vált, hogy Isten a kamerán keresztül is tud üzenni. Azokra az emberekre gondoltam, akik a templomban is itt szoktak lenni, és egy idő után a lencse mögött is elkezdtem érezni a lelkeket.”

„Az első pár hétben nagyon motivált voltam, reménységet akartam hirdetni az embereknek a reménytelen helyzetben. Ez a lendület két hónapig tartott, utána fokozatosan veszítettem belőle. A következő két járványhullám annyira soknak bizonyult, hogy még ma is nehezemre esnek a nem gyülekezeti jellegű, alkalmi Zoom-beszélgetések. Mindent megteszek azért, hogy ne kelljen az online térben mozognom” – vallott érzéseiről Kisturi Eszter, gyömrői beosztott lelkész.

„Kihívást jelentett az online istentiszteleti közvetítés, de nem féltem tőle, kértem segítséget az alkalmak rögzítéséhez. Ebből adódóan szorosabb kapcsolat is épült a szolgálattevővel. Azon szorongtam inkább, hogy tényleg eljusson a gyülekezethez az üzenet” – idézte fel Koncz Hunor Attila kosdi lelkipásztor. Igehirdetéseit a YouTube-ra töltötték fel, de tárgyaltak egy helyi magántelevízióval is, amely szintén sugározta azt, a nyomtatott prédikációt pedig személyesen juttatták el a gyülekezeti tagokhoz. A nehézséget számára leginkább az jelentette, hogy nem élőben közvetítették az igehirdetést, hanem felvételről. „Már a hét közepén át kellett állni ’istentiszteleti üzemmódba’, hiszen pénteken vagy szombaton készült a felvétel. Furcsa volt, hogy volt egy valós – bár elszigetelt – életünk, és volt egy online térhez és időhöz jelenlétünk. A kettőt egy idő után fárasztó és nehézkes volt összekapcsolni egymással.”

Elég jó vagyok-e, vagy akár jobb is?
Több lelkész arról is beszámolt, hogy a nézettségi adatok ellenőrzése nemcsak támpontot, hanem egyfajta kísértést jelentett számukra. Koncz Hunor Attila elmondta: az önelégültséget és a kisebbségi érzést egyaránt kiküszöbölendő felhagyott ezzel a szokásával, és inkább az Igére koncentrált. „Az volt a vágyam, hogy hűséges legyek ahhoz, amit Isten mond, és egyszerűen, érthetően adjam át másoknak és saját magamnak is az Ige üzenetét. Megállapítottam, hogy a többi nem az én dolgom.”

Kisturi Eszter elárulta: eleinte többször is felvette az igehirdetést. „Ebben persze benne van a javítás lehetősége, de gyakran a hiúság mozdult bennem, amikor láttam, hogy valamit nem mondtam elég szépen vagy nem előnyös a kamera képe. A második, harmadik próbálkozás azonban általában rosszabb lett tartalmilag, mint az első.”

Bár szerte az országból kapott visszajelzéseket arról, hogy hallgatják az igehirdetéseit és várják a vasárnapot, Nagy Mariann a járvány első hullámaiban nehezen élte meg, hogy saját gyülekezete tagjaival nem találkozhatott személyesen. A fizikai kontaktus hiánya miatt kevesebbet tudott arról, kivel mi történik, így az igehirdetésre is nehezebb volt készülnie. Az ugyanis szerinte a gyülekezeti tagokhoz szól – azokhoz, akiknek ő a lelkipásztora és akik jelen vannak az istentiszteleten.

A hittanoktatásban ugyanakkor pezsdítően élte meg az online oktatás adta lehetőségeket. „A diákokkal az online térben rendszeresen kapcsolatban voltam. Hétről hétre készítettem videófelvételt, amelyen elmondtam vagy eljátszottam a hittanórai anyagot. Azt éltem meg, hogy hirtelen gazdagabb lett a hittanoktatásban felhasználható segédanyagok tárháza.”

Hosszú vagy rövid?
Hamar rájött, hogy a kamera előtt rövidebben, koncentráltan érdemes Igét hirdetni, ebben a műfajban azonban nehezebben tudta átélni az ünnepnapok emelkedettségét – vallotta meg Kálmán Béla. „A pillanat áldott feszültsége” azonban szerinte az üres templomból közvetített istentiszteleten is átélhető volt, mert nem volt lehetőség kivágni, újravenni mondatokat.

Kisturi Eszter gyömrői beosztott lelkész megerősítette: a hagyományos istentiszteleti forma meghaladja az online kapcsolódó emberek türelmét. „A gyakorlati helyemen teljes istentiszteletet vettünk fel, a jelenlegi gyülekezetemben pedig már rövidebb, áhítatjellegű videókat. Ezeket jelentősen többen nézték meg, mint a csaknem egyórás istentiszteleteket.”

Többen beszámoltak arról, hogy a közvetített istentisztelet hatására maradandóan változott az igehirdetési stílusuk. „Mivel nem tudtam az emberek arcáról olvasni, sokkal megfontoltabb mondatokat mondtam, jobban figyeltem arra, hogy laikusok számára is érthető legyen az üzenet. Bár volt olyan alkalom, hogy súgóprogrammal vettem fel az igehirdetést, leginkább az olvasott szövegtől való elszakadásban segített ez az időszak. A felvételen ugyanis nagyon furcsán hatott, amikor belenéztem a szövegbe. Igyekeztem minél inkább megtanulni a prédikációt, ez a szokásom meg is maradt. A hanglejtésben, hangsúlyozásban is fejlődtem” – sorolta Kisturi Eszter.

Koncz Hunor Attila szóról szóra leírta online igehirdetései szövegét, már csak azért is, hogy azt kinyomtatva be lehessen dobni a hívek postaládájába. A korlátozások feloldása óta azonban csak két-három mondatos bekezdéseket jegyez le magának. Azt mondja, szabadabb lett az igehirdetésben, és nem is szeretne olyan kötött, steril szöveget mondani, mint korábban a képernyőn.

„Sok igazság van abban, hogy amikor Igét hirdetünk, elsősorban a hűséges igehallgatókra legyünk tekintettel. Egy másik álláspont szerint inkább gondoljunk azokra, akik hajlandók az interneten követni az istentiszteleteket, de a hagyományos forma, a megszokott időtartam sok nekik, ezért hamar ’továbbállnak’. Ez is jogos. Bennem most az a legerősebb, hogy kevés, ha az igényekhez igazított forma fog meg valakit. Igazi változást, elköteleződést ugyanis az Ige által teremt a Lélek” – állítja Kálmán Béla. „Az, persze, mindenkinek jó, ha végiggondoltan, megszólító módon hirdetjük Isten Igéjét, elsősorban a jelen lévő gyülekezethez igazodva. Azok a keresők, akikben komoly vágy van az igehirdetés iránt, betagozódnak és igazodnak ehhez a klasszikus formához is.”

Úrvacsora: egyidőben, de nem egy térben?
Volt olyan gyülekezet az általunk megkérdezettek között, ahol megosztó volt az online úrvacsora kérdése, többen ellenezték ezt a gyakorlatot. Az ottani lelkészek nem is készítettek ilyen felvételt, hanem az akkor még Bogárdi Szabó István püspök vezette ünnepi televíziós úrvacsorai liturgiát ajánlották a híveknek. Érdekes, hogy az erről nyilatkozó lelkész maga is kissé idegennek érezte ezt a formát, amikor az otthonában bekapcsolódott az úrvacsoravételbe. Lelkészként akkor tudja átélni, hogy a liturgia „akkor és ott” történik, ha ő maga végezheti el – fogalmazott. Fel is értékelődött számára a gyülekezeti közösségben vett úrvacsora.

Kálmán Béla ráckevei lelkész kezdettől fogva azt képviselte, hogy „akinek szent és fontos az úrvacsora, nem fog visszaélni a helyzettel, és otthon is megteremtik annak méltó módját. Főleg a magányos időseknek volt óriási ajándék, hogy élhettek vele legalább így.”

Mivel saját úrvacsorai közvetítést nem tartottak, ahogy a gyülekezete, úgy ő is a televíziós közvetítésbe kapcsolódott be úrvacsorázó egyháztagként – számolt be Koncz Hunor Attila. „Volt intimitása, de nem igazán találtam benne a helyem. Zavarban voltam amiatt, hogy most mi vagyok otthon: lelkész vagy gyülekezeti tag? A választ abban találtam meg, hogy kegyelemre szoruló bűnös, akit Jézus megváltott. Így mégiscsak megéltem otthon is az úrvacsorát Szabó püspök úr közvetítésével.”

A kosdi lelkész hozzátette: „Tudom, volt erről vita, hogy lehet-e gyülekezeti közösségnek nevezni a televíziós vagy internetes közvetítéssel összekapcsolt híveket. Szerintem lehet. Hiszen ahogy eddig is, úgy most is Krisztusban nemcsak a templomban jelen lévőkkel vagyunk közösségben, hanem a menny előízeként minden üdvözülővel, hiszen ugyanazt a kegyelmet kapjuk, mint ők, ha hisszük.”

A gyülekezeti tagokban és a lelkészekben egyaránt tudatosult, milyen nagy ajándék egy-egy úrvacsorai alkalom, főleg hogy nem természetes, hogy élhetünk vele – számoltak be a megkérdezett lelkipásztorok. Kisturi Eszter gyömrői beosztott lelkész meg is jegyezte: még a nagy úrvacsorai kehely is felértékelődött számára. Igaz, a járvány idején a jelenléti istentiszteleteken továbbra is szigorúan betartanak minden óvintézkedést úrvacsoravételkor, ezért a nagy, közös kehelyhasználatot is mellőzik, legalábbis egy időre.

Hol maradnak az emberek?
Vannak gyülekezetek, ahol továbbra is közvetítik az istentiszteleteket, máshol abbahagyták a felvételkészítést, mióta ismét nyitva vannak a templomajtók. A templomlátogatók létszáma azonban mindenhol csökkent legalább egy kicsit. Az általunk megkérdezett lelkészek elmondták: volt olyan gyülekezet, ahol az aktív tagok 65 százaléka tért vissza a templomlátogatáshoz, máshol a járvány első hulláma után ez a szám még kevesebb volt. Nagyrészt a megszokott, otthoni kényelem és a járványtól való félelem tartja vissza az otthon maradókat – vélik a lelkipásztorok.

Kálmán Béla úgy látja, a közvetített istentiszteletet azok követték nyomon kitartóan, akiknek korábban is fontos volt az igehallgatás. „Mások továbbra is otthon hallgatják az istentiszteleteket még akkor is, ha saját bevallásuk szerint messze nem ugyanaz az olykor más tevékenység közben hallgatott közvetítésbe bekapcsolódni, mint személyesen jelen lenni az istentiszteleten.”

A lelkész hozzátette: olyanokról is tud, akik korábban nem jártak templomba, de rendszeresen meghallgatják a járvány kezdete óta a gyülekezet honlapján és Facebook-oldalán közvetített igehirdetéseket. A korlátozások feloldásával közülük néhányan templomba is elkezdtek járni. Kálmán Béla szerint érdemes már most elgondolkodni azon, hogy a járvány elültével az újrainduló közösségi alkalmakon keresztül hogyan lehet az újonnan megszólítottakat szorosabban bevonni a gyülekezet életébe.

Kisturi Eszter fontosnak tartja az online jelenlétet, a gyülekezet mégis személyesen megélt testvéri közösség – vallja. Ezt nem pótolja az online tér, ezért annak csak akkor van értelme, ha a személyes kapcsolat is megvalósul. Szerinte azonban sokaknak ennyi idő után fel sem tűnik, hogy az igehirdetésen túl a testvéri közösség is része lehetne a vasárnapnak.

Többen hátránynak látják azt is, hogy a közvetítéseket magukra vállaló szolgálók túlterheltek, sok esetben egyedül vannak a feladattal, így ők sosem csak igehallgatóként vesznek részt az istentiszteleten, hanem a technikai részletekre irányuló, koncentrált figyelemmel.

Mit tennének másképp?
Az online közvetítés előnye, hogy azok is tudnak a gyülekezethez kapcsolódni, akik például betegség miatt személyesen nem lehetnek jelen – ehhez nem fér kétség. Ez a járvány különböző hullámaiban még inkább felértékelődött. „A konfirmációi ünnepi istentiszteletbe a járványügyi korlátozások miatt távol maradó, határon túl élő rokonok is bekapcsolódhattak. A közvetítéssel alkalom nyílt az istentisztelet visszahallgatására is, ami szintén előnyös volt” – idézte fel Kisturi Eszter.

Az előnyök és hátrányok számbavételével az is látszik, hogy bizonyos tanulságokat járványtól függetlenül is érdemes továbbvinni, továbbgondolni – állítják a lelkészek. Nagy Mariann elmondta: ha sor kerülne a korábban tapasztalt korlátozásokra, aktívabban tartaná a kapcsolatot a gyülekezettel. „Gyakrabban beszélgetnék a presbiterekkel Zoomon és a bibliaórát sem hagynám abba. Jobban élnék az online tér adta lehetőségekkel.” Koncz Hunor Attila is megtartaná a gyors Zoom-os presbiteri gyűléseket és a hibridalkalmakat, vagyis a jelenléti istentisztelet közvetítését sem engedi el. Az, hogy a televízió minden háztartásban ott van, kiváló lehetőség az evangélium átadására, ugyanakkor az üzenetátadás szerinte elsődlegesen a személyes jelenlétben valósul meg. Ezeket a találkozásokat pedig – ha újra rákényszerülne – ezentúl inkább élőben közvetítené.

Kisturi Eszter szerint a közvetített lelkialkalmaknak és beszélgetéseknek helye van az online világban, és azt is el tudja képzelni, hogy létrejöjjenek olyan alkalmak is, amelyek csak az online térre vannak szabva. Ehhez azonban nagy bölcsesség szükséges a lelkipásztorok részéről – vélekedik. Hitelesen lehet evangélizálni például a közösségi platformok közvetítésével, ehhez azonban szerinte rátermettség szükséges. Arra a kérdésre, mit csinálna másként, ha ismét online kellene tartania istentiszteletet, azt mondta: rövid, tömör felvételt készítene és bátrabban hirdetné az evangéliumot. „Élőben közvetíteném az úrvacsorás istentiszteletet, és később nem tenném elérhetővé az úrvacsoravételt. Így a gyülekezet csak az istentisztelet időpontjában, egyszerre tudna úrvacsorázni, és mindenki átélhetné, hogy ha egymástól ugyan távol, de ott és akkor közösségben vagyunk.”

Kérdés az is, hogy mit lehet kezdeni azzal, ha az online térben megragad egy részben a templomlátogatástól elszokott, részben új tagokból álló, érdeklődő és akár a kényelmi szempontokat szem előtt tartó közösség. Kálmán Béla szerint, mint minden krízishelyzet, ez is megvizsgált és megrostált, illetve megerősített egyéneket és közösségeket is. Ez a folyamat pedig még most is tart.