Böjtben a böjtről

A húsvétot megelőző, az egyházi hagyományban gyökerező negyvennapos időszakban gondolkodjunk együtt a böjtről, hogy aztán Isten Igéje szerint böjtölhessünk, nem csak húsvét előtt!

Negyvennapos böjtről csak két esetben ír a Szentírás, Mózessel és Jézussal kapcsolatban. Tehát, egyáltalán nem bibliai elvárás a negyvennapos böjt, viszont az egész életünkben, évszaktól független böjt igen. Több mint 60 alkalommal olvashatunk a Bibliában böjtről, és maga Jézus is a hívő ember élete egyik alappillérének tekinti az imádság és adakozás mellett (lásd: a hegyi beszédben, Máté evangéliuma 6. részében). Krízishelyzetekben a böjt az imádság elmélyítését szolgálta, a fontos küldetésre felkészülés része volt (mint Jézus vagy Pál esetében), valamint a bűnbánat szerves részét képezte. Református kegyességünk gyakorlata azonban nagyon messze áll ettől.

„Amikor pedig böjtöltök…” (Máté evangéliuma 6. rész, 16. vers) – kezdi Jézus a helyes böjtről való tanítását. Nem arról tanít, hogy kell-e vagy sem, hanem annak módjáról, mert nyilván a böjt nem spórolható meg az Istennel való kapcsolatunkból. Isten jelenléte és szeretete megtapasztalásának bizony „böjtje van.” És bármennyire is szeretnénk hedonista világunkban kivenni a böjt élét azáltal, hogy böjtben is finomakat és sokat eszünk, mondván, hogy a böjt nem feltétlenül az étkezés megvonására vonatkozik, a Szentírásban egyetlen példa sincs arra, amikor a böjt ne a test megsanyargatásával, az étel megvonásával járt volna. Nem véletlen, hiszen az étel mindig első számú kísértése volt az embernek. Éva megkívánta a tiltott gyümölcsöt, Ézsau egy tál lencséért adta el elsőszülöttségi jogát, a zsidó nép a pusztában való éhezés miatt rögtön lázadni kezdett Isten ellen, de magát Jézust is a gyomrán keresztül kísérti meg először a Sátán a pusztában. A tény, hogy a böjt mindenképpen „hasba vágó” gyakorlat, elveheti a kedvünket, de Isten sokkal nagyobb örömmel ajándékoz meg bennünket, mint amit teli hasunk tudna okozni. Kálvin írta a böjtről: „Biztosan tapasztaltuk, hogy ha teli a hasunk, elménk nem emelkedik fel úgy Istenhez, hogy szívünket is komoly és buzgó érzésű imádságra késztesse, és ebben állhatatosan ki is tartson.” (Institutio, 4.12.16.)

A böjt az imádság elmélyülését segíti tehát, s ha az imádság nemcsak az Úrral folytatott dialógust jelenti, hanem az Ő jelenlétébe való tudatos belépést, akkor a böjt épp ebben segít bennünket. Aki így gyakorolja a böjtöt, az beszámolhat arról, hogy a böjtnek tényleg vannak olyan fiziológiai kísérőjelenségei, amelyek a lélek fogékonyságát és nyitottságát eredményezik Isten felé. A böjt által kifejezhetjük Isten felé szeretetünket, azt, hogy Ő minden testi szükségletünknél fontosabb a számunkra, és megtapasztalhatjuk annak a valóságát, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember.” (Mt 4,4) A böjt így a fölfelé, az Isten felé emelkedés eszköze. A finom falatok örömét fölcseréljük Isten igéjének édességével (lásd Ezékiel könyve 3. rész, 3. vers), amikor a testünk táplálása alól felszabadult időt igeolvasásra és imádságra fordítjuk.

A böjt befelé fordulás is, legmélyebb önmagunkkal való találkozás. „Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva!” (Jóel könyve 2. rész, 12. vers) – olvassuk a próféta megtérésre hívó szavait. A böjt által alázatra késztetjük magunkat Isten előtt, megvallva, hogy bűnösök vagyunk: a testi, egzisztenciális szükségleteink mindig fontosabbak voltak, mint Ő. Az önmagunkkal való őszinte szembenézés időszakában bűneinket felismerhetjük, fájlalhatjuk, s ez bizony nagyobb sanyarúságot jelenthet számunkra, mint az éhség érzete. Valami másra kezdünk éhezni, valamire, amire a legnagyobb szükségünk van, ami tényleg életfeltétel. Éhezni kezdünk a kegyelemre, s éppen ezt az éhséget tölti be az Úr majd nagypénteken és húsvétkor.

A böjt viszont semmit nem ér, ha csak a magunk lelki életének elmélyítését szolgálja. Törvényszerű, hogy az Istennel való szorosabb kapcsolat az emberekkel való szeretetteljesebb kapcsolatot eredményezi, és éppen ez kell legyen a böjt legfőbb célja. Nemcsak az a fontos, hogy mit nem teszünk a böjtben (nem eszünk), hanem hogy mit teszünk. „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézsaiás könyve 58. rész, 6-7. vers) Milyen jó gyakorlat lenne az, ha a böjtben meg nem evett ételünket odaadnánk azoknak, akiknek nincs! A böjt tehát nemcsak fölfelé irányul, hanem kifelé is, a másik ember felé végzett szeretetszolgálatban (diakóniában) éri el végcélját. Így Isten a böjtben nemcsak bennünket jutalmaz meg, hanem rajtunk keresztül másokat is.

Érdemes tehát számot vetünk eddigi böjtölésünkkel, s elkötelezni magunkat a bibliai böjt mellett, ami nemcsak húsvét előtt, hanem az év bármely szakában gyakorolható, sőt, kell is gyakorolni. Ugyanakkor tanulni is kell. Annak ellenére, hogy több évezredes hitgyakorlat a böjt, élét csorbítottuk, elspiritualizáltuk. A föntiek arról szóltak, hogy mi a böjt, most essen néhány szó arról, hogy mi nem!

Először is nem „éhségsztrájk”, amellyel akaratunkat Istenre akarjuk kényszeríteni. Másodszor: a böjt nem koplalás. Ha a böjtben csak azon jár az eszem, hogy mikor lesz vége, és végre ehetek egy jót, de az imádság és az igeolvasás ideje nem lesz több és mélyebb, akkor az fölösleges koplalássá válik. Harmadszor: a böjt nem vallásos teljesítmény vagy érdemszerző cselekedet, amivel Istennél vagy az emberek előtt elismerést szerezhetünk. A böjt nem a mi teljesítményünk, hanem Isten ajándéka. Mindaz, amit megtapasztalhatunk benne, nem a mi elvárásunk, hanem az Ő döntése.

Keresztyén hitünk nem engedi meg, hogy a böjtről individualista módon gondolkodjunk, és csupán az egyén lelki fejlődését tűzzük ki benne célul. Bár Isten személy szerint ismer bennünket és egyenként hívott el, mégis népként tekint ránk. Az Ő népe tagjaiként szükséges a közösségi böjt, amely az egyházat megerősíti és fegyelmezi. Kálvin fő művében, az Institutióban ezért ír a böjtről az egyházfegyelemmel foglalkozó fejezetekben: „A pásztoroknak alkalomadtán buzdítaniuk kell a népet böjtölésre vagy nyilvános könyörgésekre, vagy az alázat, a bűnbánat és a hit gyakorlásának egyéb alkalmaira, amelyekre sem időpontot, sem módszert, sem formát nem ír elő Isten igéje, hanem az egyház belátására bízza.” (Institutio, 4.12.14.)

Nos, ennek a gyakorlata egyházunkban elég ritka, nincs is róla egységes gondolkodás, ezért ha erről akarok írni, akkor mindenképpen a saját gyülekezeti tapasztalatom alapján tehetem csak meg. A húsvét előtti nagyböjt idején ugyan mindenhol szó esik a böjtről és annak valamilyen, a fentiekben tárgyalt ételböjttől különböző spiritualizált formáját gyakorolják, de hogy húsvéttól függetlenül ételmegvonással járó böjtöt tartsunk gyülekezeti szinten, az nem jellemző.

A mi gyülekezetünkben négy évvel ezelőtt kezdtük el a böjt mélyebb gyakorlatát. Nemcsak húsvét előtt, hanem adventben és az év egy másik, évente változó időszakában is hirdetünk gyülekezeti böjtöt. Aki vállalja, az saját döntésének és egészségi állapotának megfelelő böjtöt tart a többi testvérrel együtt. Ezek a böjtök általán 3-5 napig tartanak, napi igei vezetéssel, közös imádságokkal. A közösségi böjt egyik legnagyobb áldása a kitartás, hiszen ha nem egyedül böjtölünk, akkor már csak azért sem adjuk fel az első nap után, mert tudjuk, hogy a többiek is velünk együtt böjtölnek, és őket nem hagyjuk cserben. Mindenki tudja a böjtben résztvevők névsorát, és naponta imádkozunk egymásért, hogy legyen állhatatosságunk és legyen áldás a böjtünkön. És hogy mi is ez az áldás, amit ezáltal kaphatunk? Nyilván mindig valamilyen elvárással fogunk neki, de Isten sokkal többet tartogat mindig, mint amit kérni tudunk tőle. A böjtöt mindig úrvacsorával zárjuk le, tehát a megélt közösség maga a böjt ajándéka. A Krisztus testét jelentő kenyér az első falat, amit szánkhoz veszünk a böjt végeztével. Ezeken az istentiszteleteken bensőségesebb közösségben osztjuk meg egymással böjti tapasztalatainkat, amelyek szinte mindig túlszárnyalják várakozásainkat. Olyan mély lelki megtapasztalások és csodák történnek, amelyeket a nem böjtölők el sem tudnak képzelni. Volt már gyógyulás és megtérés, de nyilván van olyan is, hogy látszólag „semmi” nem történt. Az illető mégis közelebb került Istenhez és formálódott a szolgálatkészsége. A böjt tehát sokkal több, mint a húsvétra készülés alkalma: testünk teljes bevonása az imádságos önátadásba, és ennek áldása aztán kihat az egész gyülekezetre, sőt a környezetünkre is. Jézus szavai valósággá válnak: „a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” (Máté evangéliuma 6. rész, 18. vers)

A böjt gyakorlatát valamiképp korlátozza az egészségi állapot, de ki-ki számot vethet azzal, hogy mi az az étrendjében, amit megvonva mégis megsanyargathatja testét, hogy felkészült lélekkel érkezhessen meg a kegyelem kapujába, a húsvéti ünnepekhez. És bizony, oda böjt nélkül nem érkezhetünk meg egyénileg ugyanúgy, ahogy közösségileg sem: „Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy… A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. (Anselm Grün)



Lénárt Tibor
Képek: pexels.com