„Ha egy veszteségünk fájdalmát merjük átélni, az nem tart örökké, míg ha elkerüljük a fájdalmat, akkor életünk végéig menekülő szökevénnyé válhatunk."
Pál Ferenc
Küzdelem
Adventi emlékkönyv – advent első vasárnapja
12 éves korom óta írok naplót, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Arra gondoltam, hogy praktikák, 24 napos adventi kihívások és „okosnak tűnő” eszmefuttatások helyett naplórészleteket, személyes történeteket osztok meg veletek a következő vasárnapokon. Ezek a hol édes, hol keserű emlékek lesznek az én adventi ablakaim, amelyeket most kinyitok nektek, remélve, hogy rajtuk keresztül beszűrődik némi friss levegő és világosság.
Édesapám rendszerint a kazánházunkban nevelgette a kiscsibéit. Mindig behívott gyermeki izgatottsággal és mosollyal az arcán: „Gyere, Mariann, nézd csak meg a kiscsibéket!”. A keltetőgép 50 tojásából az összes kikelt, de voltak olyan csibék, amelyek gyengébbek, fejletlenebbek voltak valamiért. Ezeket ruhába tekerte, melegítette, gondoskodott róluk, és egy külön dobozba kerültek, hogy az egészségesebb társaik ne bántsák őket. Engem már akkor is valahogy sokkal jobban érdekeltek ezek a kis bicebócák. Megsajnáltam őket. Egyszer egy sárga, erőtlen került az „elkülönítőbe”. Nem tudott rendesen menni. Apa próbálta a kemény markával és vastag ujjaival, mégis valahogy olyan finom mozdulatokkal a tál felé terelgetni a fejét, hogy egyen. Hosszú percekig néztem ezt a kis szerencsétlent a meleg kazánházban, a lámpa alatt ülve. Úgy feküdtem le aznap este aludni, és imádkoztam gyermeki hittel, erősen összekulcsolt kézzel Istenhez, hogy azt kértem tőle, ha lehet, tartsa életben a kiscsibét. Másnap apa, mint mindig, korán kelt. Elment dolgozni, és én a bejárati ajtó csapódása után kissé félve, lassú léptekkel mentem a kazánház felé. Tudtam, hogy az első dolga az volt reggel, hogy megnézze, él-e még a kiscsibénk.”
Később cicák születtek kora tavasszal nálunk. Anya felkészített, hogy nagy-nagy hidegek vannak, esős az időjárás, ilyenkor nem mindig élik túl a kiscicák. Az egyik sötét színű mégis megmaradt, de megfázott az egyik éjjel. Anya behozta a házba, betakargatta, injekciós tűvel próbálta etetni. Hogy átmelegedjen még a sütőt is bemelegítette, és a pici állatot egy törülközőbe tekerve a nyitott ajtójú sütőbe tette, hogy folyamatosan melegen legyen. Együtt mosolyogtunk azon, hogy a szükségben az ember milyen leleményes és egyszerre nevetséges dolgokat tud tenni. Úgy éreztem, mind a kettőnkben ott volt a vágy: micsoda „győzelem” lenne, ha túlélné ez a törékeny szőrpamacs. Éjszaka is kijártunk hozzá. Simogattuk, szeretgettük. Ha tehettük volna, talán „belé leheljük az élet leheletét”, ahogyan tette azt az Isten, mikor megalkotta az első embert. Egyszerűen meg akartunk tenni mindent, szalmaszálakba kapaszkodva: az életért. Aznap éjszaka is úgy feküdtem le, hogy kértem Istent, erősítse meg a kis állatot azért, hogy ne kelljen újra elveszítenünk azt, aki gyenge és kiszolgáltatott. Azért, hogy értelme legyen a küzdelemnek.
Vajon miért vágytunk ennyire ezekre az életekre? Miért küzdöttünk sokszor reménytelenül is? Hiszen falun, ahol majdhogynem mindennapos volt, hogy az állatok elpusztulnak, talán abszurdnak is tűnhet, hogy egy paraszti családban képesek erre. A lényeg mégsem az, hogyan zárulnak a történetek. Ez legyen most az én(mi) titkunk. Az olvasóra bízom a befejezéseket.
Én inkább azon gondolkodom, hogy vajon tudunk-e mi így küzdeni egymásért? Őszinte vággyal a szívünkben, betakarva a másikat, elkövetni mindent azért, hogy élete legyen? Tudunk-e érzékenyek lenni akkor, ha a gyengét látjuk? Tudunk-e gyermeki hittel, talán naivan, még a legreménytelenebb helyzetben is, eljutva az emberi cselekvés határaihoz, egyszerűen csak vágyni az életre?
Talán a pesszimizmusom mondatja velem, hogy nem. Mi már nem tudunk így vagy csak nagyon ritkán. De az, akinek érkezésére adventben várunk, azért jött, hogy küzdjön értünk. Azért jött, hogy mindent megtegyen a mi bicebóca és sokszor megfáradt életünkért.
Horváth Mariann
református lelkipásztor
Illusztráció:
Petra Pataki - Flickr