Megmagyarázhatatlan dolgokról szeretnék mondani valamit. Nem arra gondolok, hogy néha az ember teljesen váratlanul olyan helyzetbe kerül, ami elsőre érthetetlennek tűnik, de aztán később mégis összeáll a kép valahogyan. Másról van szó. Odáig még rendben van, hogy történik valami váratlan és szokatlan. A világ úgy, ahogy van, megáll egy pillanatra, az ember meg csak csodálkozik. Megáll minden, legalábbis körülötte, de még inkább megtorpan, szinte megbotlik, és az ember ott találja magát egy érthetetlen szituációban – tényleg csak egy pillanatig, hogy aztán minden menjen tovább a maga módján.

Pár másodperc például, ahogy egy a robogó elszáguld a körforgalomnál egy feldrótozott kisszekrénnyel, melyben egy öregasszony gubbaszt fogva a szekrény ajtaját meg egy csirkét. Az ember nézi, hogy ilyet hogyan lehet, de aztán továbbmegy, és legfeljebb csak este jut eszébe újra, amikor levelet próbál írni az otthoniaknak, keresgél, hogy a szokásos trópusi egyhangúságon túl valami érdekesről is kéne pár sort, és akkor eszébe jut ez a jelenet. Meg az, hogy nem volt nála fényképezőgép, de ha lett volna is se számítana, mert olyan gyorsan történt.

Vagy amikor az utcán szembe jön egy csadoros anyuka a kisfiával, aki épp gyümölcslevet szürcsöl nejlonzacskóból szívószállal. Egy napszemüvegárus mellett mennek el, a fiú nem figyel, megbotlik és az egész zacskót az anyja ruhájára önti, aki erre akkora pofont vág le a gyereknek és úgy üvölt, hogy az még otthon is érthetetlen lenne, nemhogy az illedelmes jávaiak között. De az ember, meg a világ is megy tovább.

Aztán van olyan is, amikor a dolgok látszólag mennek tovább, de az ember képtelen. Elmondom, mire gondolok. Például arra az autóra, ahogy fékez, csattan. Odarohannak, ordibálnak, körülállják az elütött férfit, jön a mentő. Aztán egy óra múlva már semmi, csak az a vérfolt marad a betonon. Napokig látszik, hiába mossa az eső. Annak a zöldségesnek, akinek az üzlete előtt történt a tragédia, talán még hetekig. De annak a nőnek, akinek a férje figyelmetlenül lépett az autó elé, egészen biztosan évekig, ha nem örökké. Ott lesz az a vérfolt, és nemcsak a betonon abban az utcában, hanem talán minden utcában, ahol a sarkon van egy zöldséges. A világ mehet tovább és megy is, de ő képtelen.

Aztán van olyan is, hogy látszólag nem történik semmi váratlan, úgy tűnik, minden rendben. Csak az a gond, hogy az ember már napok óta minden esete azzal szembesül, hogy mégsem ért semmit. Hiába ír naplót, hiába fényképezi, amit lát. Napok óta járja Sulawesi (Celebesz) szigetén Tana Toraja falvait és úgy érzi, talán nem is lát semmit, mégis biztosan tudja, hogy soha az életben nem fogja elfelejteni ezt az érthetetlenséget. Ahogy telnek ezek a napok, egyre vacakabbul érzi magát, szorongani kezd, mintha valami fenyegetné, valami le akarna csapni rá, és ez már elviselhetetlen. Egyre inkább az jár a fejében, hogy mielőbb menni kéne innét, akármerre, csak gyorsan, amikor tényleg váratlanul – Rantepaotól északra, egy Bori nevű faluban – temetési menetbe botlik, és megváltozik minden.

Asszonyok a fejük felett hatalmas vörös leplet húznak. Van vagy tizenöt méter. A lepel vége egy díszesen faragott koporsóhoz van kötve. A koporsót bambuszrudakon fiatal férfiak viszik, szinte rohannak vele, üvöltöznek, nevetnek, van, hogy nem bírják, leteszik, rugdossák a sarat, majd ismét fölkapják, szaladnak tovább. Mögöttük egy teherautón vénasszonyok ülnek, és bambuszdorongokkal egy hosszú farönköt döngölnek. Adják a ritmust, hajtják a menetet előre.
Hiába menekülne már az ember onnét, elállják az utat, nincs mit tenni. Sodródik a tömeggel, mígnem egy téren találja magát. Körben csónak formájú tongkonan házak, középen egy kétemeletes ravatal. A tér vérben úszik. Már napok óta ölik a vízibivalyokat és a disznókat. Hatalmas a tömeg, akad néhány bámészkodó turista, akik próbálják megérteni az érthetetlent.

A helybéliek feltűnően vidámak, nyomát sem látni keserűségnek, gyásznak, a gyerekek rohangálnak, körbefogják a tétova turistákat. A koporsót egy bambuszrámpán felhúzzák a ravatal tetejére, egy idős férfi megafonon adja az utasításokat és kommentálja az eseményeket. Aztán elővezetnek egy hatalmas bivalyt. A lábát egy karóhoz kötik, az állat nyugtalan. Egy férfi odamegy, simogatni kezdi. Először a homlokát, majd a tarkóját. Az állat szaglássza a vértócsákat. Eltart pár percig, csönd lesz. A bivaly megnyugszik. A férfi a nyakát vakargatja, az felemeli a fejét az ég felé. Ekkor villan a hatalmas penge. Egy erőteljes vágás, fröcsköl a vér, a bivaly megtántorodik, majd összeseik. Még pár perc, és többé nem mozdul.

Jön a többi hentes, elkezdik darabolni. Brutális látvány, a fehérek többsége nézni se bírja.
Ekkor változik meg minden. Ekkor kezd el derengeni, hogy mi is történt most, és mi is történik napok óta. Miért vannak azok a bizarr sziklába vájt sírok, a furcsa koporsók és a szanaszét szórt emberi csontok. Mit keresnek a teljesen méretarányos és élethű emberi szobrok a temető bejáratánál. Hogy miért mondta azt az idegenvezető az egyik barlang mélyén, hogy ott az a két koponya, nosza, csináljanak pár közös képet. Hogy honnan a legenda a járkáló halottakról, akik életükben bárhová költöztek, bármerre sodorta is őket a trópusi szél, ha eljön az idő, hazaindulnak, Sulawesire, hogy ott a Sa'dan folyó völgyében, szülőföldjükön örök nyugalomra leljenek.

Tana Torajában minden a halálról szól, és ez egy európainak megmagyarázhatatlan és értelmezhetetlen. Közben mégis van valami belső bizonyossága, hogy mindennek van értelme. Talán egy bivalyáldozat kell hozzá a maga véres-bűzös brutalitásával, de azzal a tisztelettel és emelkedettséggel, ahogyan az állattal bánnak. A toraják hite szerint a halál nem állapot, hanem hosszú folyamat. Gyakran évek telnek el a temetésig. A halottat bebalzsamozzák, és a lakóház déli oldalára eső szobában tartják. Naponta háromszor enni visznek neki, beszélnek hozzá és fontosabb alkalmakkor az asztalhoz ültetik. Udvariatlanságnak számít, ha egy vendég nem köszön, és nem beszélget a halottal.

A temetési szertartás a legtöbbször azért húzódik el, mert a családnak össze kell gyűjtenie a rengeteg pénzt az áldozati bivalyokra, amit az indonéz kormány különadókkal igyekszik megnehezíteni. Egy átlagos temetésen hét–huszonnégy bivalyt ölnek le, de egy tehetősebb ember esetén nem ritka, hogy száznál is többet. A bivalyoknak kiemelt szerepük van, mert az elhunyt az ő hátukon utazik a toraja másvilágába, a Puyába. A holttesteket díszesen faragott koporsókba rakják, és sziklafalakba vájt üregekbe helyezik. Nem ritkák a függősírok sem, ahol a koporsót egy magasan belógó sziklapárkány felső részére erősítik. A legkülönösebb a csecsemők eltemetése. Ha egy kisgyermek még az első tejfogak kibújása előtt hal meg, a testét egy élő fa törzsébe vájt üregbe helyezik, melyet faháncsokból készült ajtóval zárnak le. Hitük szerint így a gyermek majd a fával együtt nő meg.

Azt még nem mondtam, hogy a Sulawesi szigetén élő toraják keresztények. Holland misszionáriusok hozták a Sa'dan folyó völgyébe az evangélium üzenetét bő egy évszázaddal ezelőtt. Vannak templomok, istentiszteletek és misék is. Magától értetődik, hogy a helyi plébános a temetési szertartáson is részt vesz, énekel a férfiak körtáncában. Sőt, a vallási hovatartozás olyannyira fontos, hogy minden odalátogató idegentől elsőként erről tudakozódnak. A szigeten gyakran vannak vallási konfliktusok a muszlim többség miatt, ezért bizonyos területeket érdemes elkerülni.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, furcsán érzem magam. Még januárban fogalmazódott meg bennem, amikor Flores szigetén jártam, és fent a hegyekben, Aimere környékén rábukkantam a Beloraghi nevű kis falucskára, hogy olyan messzire jöttem el, ahonnét már nem látszik a kezdet. Annyira eltávolodtam Magyarországtól, a saját korábbi életemtől, hogy innen már egészen biztosan nem térhetek haza ugyanúgy, mint ahogy annak idején elindultam. Akkor ott álltam a falu szélén, néztem a nádtetős faházakat, a mezítlábas gyerekeket és azt éreztem, valami végérvényesen megváltozik bennem. Ez volt a pillanat, amikor mind fizikailag, mind lelkileg a legtávolabb kerültem attól, amit addig ismertem. Aztán most itt van Sulawesi és a toraják földje, Tana Toraja. Az a kérdés dolgozik bennem, hogy van-e még valami a legtávolabbi után. És ha van, mit lehet róla elmondani?

Gyanítom, nem igazán hihető, hogy az ember lelkét pont egy véres bivalyáldozat nyugtatja meg, miután napok óta a halál völgyét járja és néha szó szerint térdig gázol az emberi csontokban. Nekünk más a hozzáállásunk a halálhoz és az elmúláshoz. A toraják csak akkor tekintenek valakit ténylegesen halottnak, amikor a hosszú várakozás, pénzgyűjtés és szervezkedés után végre leölhetik az első bivalyt. Csak ekkor indul el a lélek a túlvilág felé, ezután csak a sírok elé helyezett élethű faszobrok, a tau-tauk őrzik nyughelyét, és egyben képviselik őt tovább az élők világában.

A holland hittérítők elhozták az evangéliumot erre a vidékre, és az gyökeret is eresztett a toraják földjén. De teljesen más ez a föld és ez a klíma. Ma Tana Toraja leginkább az ősi halotti szertartásairól híres. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett a tény mellett, hogy az ide érkező hollandok és azután a muszlim vallást erőltető indonéz állam is mindent megtettek, hogy ezt az ősi szokást elfojtsák. Az itt élőknek hasonlóan sokféle rituáléjuk volt, melyek az élethez és a termékenységhez kapcsolódtak, ezeknek sajnos ma már nyomát sem találni.

A toraják gyakran kijárnak a temetőbe. Pénzt, cigarettát, kávét, és kisebb használati tárgyakat visznek halottaiknak, hogy a másvilágon is jól menjen a soruk. Mindez a gondoskodásról szól, arról, hogy az életünk olyan folyamat, amely szorosan összefonódik elődeink és halálunk után utódaink életével. Bármennyire furcsa, de a bivalyáldozatra összegyűlt tömeg, a család minden ága, a barátok, az ismerősök, és a szívesen látott fehérbőrű idegenek is ezt az összefonódást és összetartozást szimbolizálják. Vagyis valami örömtelit. Tana Toraja nekem érthetetlen és megmagyarázhatatlan lenne enélkül. Azt viszont nem tudhatom, másnak mennyire érthető mindez. De reménykedem benne, hogy ha az asztalhoz ültetett halott nem is, és a véresáldozatok sem, legalább az összetartozás valamennyire érthető.

Kép és szöveg: Gueth Péter