A keresztyénség hajnalán

Eleinte szólásszabadság volt a Birodalom fővárosában, és az új tanítás el is terjedt Rómában. Egy házi őrizetben levő római állampolgár, bizonyos tarzusi Pál hirdette azokat. A zsidó férfi bérelt szállásán tehetősebb és egyszerű állampolgárok, a római istenek és Jahve hívei egyaránt megfordultak. Egyre többen hittek Krisztusban, az élő Isten halált legyőző fiában, amiért csakhamar nekik is meg kellett halniuk. Kik lehettek ők? Miről szól a nekik címzett levél? Mi hasznunk lehet ebből ma? Minderről Bogárdi Szabó István püspökkel, a budapesti és a pápai református teológia rendszeresteológia-tanárával beszélgettünk.

Ez a könyv talán bármely más újszövetségi könyvnél nagyobb hatást tett a keresztyén gondolkodásra. Püspök úr milyen részét emelné ki, mit ajánlana a mai magyar református keresztyének figyelmébe ebből a levélből?

Az egészet ajánlom, hiszen nem is értjük meg a levelet, ha nem olvassuk végig. Mindennapos, egy-egy versen is eltöprengő bibliaolvasóknak hosszúnak tűnhet a levél 16 fejezete, de egy csendes délutánon az egészet egy szuszra is végig lehet olvasni. Azt vitatom, hogy ez az újszövetségi könyv gyakorolta volna a legnagyobb hatást - János evangéliumáról, Márk evangéliumáról vagy a Jelenések könyvéről ugyanezt mondhatnánk. Mindegyik könyvnek megvan a maga sajátos jelentősége, így a római levélnek is, és az is kétségtelen, hogy a keresztyénség történetében voltak korszakok, amikor egészen kiemelkedő, meghatározó volt a jelentősége a többi bibliai irathoz képest.

Minden bibliai könyv esetében fontos megismerni, milyen időszakban íródott, és kiknek szól. A római levélről mit tudhatunk? Ismerte-e Pál azokat, akiknek írta, és kikből állt az akkori római keresztyének gyülekezete?

Tengernyi irodalmat lehetne felsorolni, és ugyanannyi nézetet. De javaslom, induljunk ki abból, amivel kezdtük. Kézbe vesszük a levelet, elkezdjük olvasni, s mindjárt kiderül, hogy részben ismerte Pál a római keresztyéneket, részben nem (személyes ismeretségről van szó). Hiszen a levél végén meghökkentően sok nevet felsorol, akiket üdvözöl, akikről tud, akikről különböző megjegyzéseket tesz. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a római gyülekezet ennél a körnél lényegesen nagyobb volt. Tehát egyszerre ismerős és ismeretlen a gyülekezet. A levél megírásának körülményei is sejthetők a levélből. Már az elején jelzi az apostol, hogy voltaképpen azért írja ezt a levelet, mert még nem jutott el Rómába, noha szeretne elmenni, a levél végén pedig közli, hogy Rómát csak útba ejtené, Hispániába szeretne eljutni. Az másik történeti szál, hogy végül is Róma lett a végállomás. Nem jószántából ment Rómába, a pere alakult úgy, hogy a birodalom fővárosába került. Több helyen említi, hogy „mindezidáig akadályoztatva voltam". Végül tehát, úgymond, ez is jóra fordult. Megengedem azt a laikus spekulációt, hogy ha az apostol korábban eljutott volna Rómába, meglehet, nem írja meg a római levelet. Egyfajta bemutatkozó levélnek tekintem én ezt, olyan írásnak, amelyben vannak egészen konkrét problémák is, különösen a levél második felében, ugyanakkor az apostol hangot ad egyetemes mondandójának: egész apostoli szolgálatáról, evangéliumlátásáról, a keresztyénség titkáról ír a rómaiaknak - rá jellemző módon. Vagyis, úgy mutatkozik be, hogy apostolsága lényegét, tartalmát bocsátja mintegy maga előtt előre a római gyülekezetbe.

Az Apostolok cselekedeteinek a végén olvasunk arról, hogy az alatt a két év alatt, amit Pál bérelt szállásán töltött, akadályoztatás nélkül hirdette az evangéliumot, és a zsidóknak elmagyarázta, hogy miért lehet Krisztus a Messiás. Egyes források említik, hogy a zsidók között zavargások is támadtak, bizonyos Chrestus miatt - a név jelölheti Jézust. Emiatt később ezek a zsidók el is mehettek a városból, aztán visszatértek, csakhogy addigra a pogány keresztyének megerősödhettek. Különös, hogy szinte földalatti mozgalomként ennyire megerősödhetett a keresztyénség akkoriban...

Hogy földalatti mozgalom volt-e, azt nagyon nehéz megítélni. Mostanában néhány romantikus bibliatudós hajlik arra, hogy így mutassa be ezt az időszakot. Ezek a történeti jelzések főleg Tacitustól valók, ő írja meg a római császárok zűrzavaros történetét, és egy-egy rövid mondat erejéig megjegyzi, hogy a zsidókat kiutasítják Rómából. Az egyik indok ez a bizonyos Chrestus volt.
Vitatkoznak a történészek, hogy vajon ez a Krisztus-követők irányzatára, akkori értelemben szektájára utalt-e, vagy másféle vita dúlt-e a római zsidók között. Ez azonban valószínűleg nem lehetett annyira lényeges motívum. Később aztán megkeményedik a keresztyének megítélése, Néró bennük találta meg a bűnbakot Róma felgyújtásáért. Az emberiség gyűlöletével vádolják őket, kvázi terroristavád gyanánt. Ekkor üldözések kezdődnek. De hogy a keresztyénség rögtön az indulásában földalatti mozgalom lett volna, azt én így nem fogadom el, hiszen éppen azt olvassuk, hogy az apostol ugyan házi őrizetben, de teljes nyíltsággal hirdethette az evangéliumot. Lehetett hozzá jönni, tőle menni. S még egy erős érv: nem ő alapította a római gyülekezetet, mire eljutott oda, már vannak Rómában keresztyének – nekik írja a levelet. Ha elolvassuk a Quo vadist, amelynek az írója, Sienkiewicz, az összes történeti forrást megpróbálta összegyűjteni, kiderül, hogy már különböző szinteken ott vannak a keresztyének - nemcsak a rabszolgák vagy a kisiparosok között, nemcsak a középosztályban, hanem a római arisztokráciában is. A kérdés azonban, a körülményektől függetlenül, jogos. Ez az egyik nagy titok, amit meg kellene fejteni, hogy mi történhetett, hogy ilyen gyorsan terjedt a keresztyénség. Nem azért, mert föld alatt terjedt, hanem valami mástól, és ezt talán éppen a római levélből értjük meg, főleg amikor az apostol a Szentlélek áldó erejéről beszél.

Az első keresztyének korára sokan azért gondolnak vágyakozással, mert mintha intézményesülésével az egyház elerőtlenedett volna. Csak egy példa erre: legyenek inkább házi csoportok, és ne legyen egyházszervezet, intézményes egyház.

Ez nagyon rossz olvasata az Újszövetségnek. Olyan dilemmából fakadó olvasat, amelyet a keresztyénség a 3-4. században sajátos módon megoldott már. S persze, visszatekintve lehet bírálni, hogy jól oldotta-e meg vagy sem. A Római Birodalomban, a Pax Romanában, a nagy augustusi rendszerben minden a legfőbb hatalom iránti lojalitásban koncentrálódott. A keresztyénség első három-négy évszázadának a nagy drámája az volt, hogy a császár, a birodalom, a birodalom vezetése azonos volt magával a római kultúrával, illetve civilizációval. Innen van a hajlamunk arra, hogy már rögtön ott, az elején azt a fajta mártíriumot keressük, ami inkább az 1. század végén jelenik meg, amikor a birodalom tudatosan üldözni kezdi a keresztyénséget, tartós ellenséget látva benne. Néró idejében inkább a bűnbak szerepét osztották rá. A keresztyének dilemmája pedig az volt, hogy feladják-e hitüket, cserébe a császár iránti lojalitásért. A 3-4. században azonban megváltozik a kérdésfeltevés. Ekkor már nem az a kérdés, hogy vállalják-e a mártíriumot vagy sem, hiszen a keresztyénség nagy része erre kész volt - erről szólnak az üldözések történetei -, hanem az, hogy hogyan tudnak a mindennapi életre berendezkedni.

A római Colosseum küzdőtere alatt a képen látható cellákban tartották fogva azokat a keresztyéneket, akiket a nézők szeme láttára oroszlánok elé vetettek.

Tehát, azok az olvasatok, amelyek itt, a 21. században idealizálnak egy 1. század közepi keresztyénséget - mondjuk, Pál apostoli útjait, hányattatásait, a peremlétet, a földalattiságot, a kulturális értelemben vett folyamatos vallási ütközést a zsidósággal, a be nem fogadottságot -, arra sarkallhatnak, hogy akkor hát mi is létesítsünk olyan kis gyülekezeteket, mint a korinthusi, az efézusi, a galáciai volt, és hagyjuk a szervezett egyházat.

Ezekre a felvetésekre mindig vissza szoktam kérdezni: na, és mi történt Jeruzsálemben, amikor összegyűltek az első zsinatra az apostolok? Mert lám, tartottak zsinatot, lám, hoztak egyetemes érvényű döntéseket fontos kérdésekben – s akkor azok létfontosságú kérdések voltak. S lám, már működött nemcsak a gyülekezeten belüli, hanem mai kifejezéssel szólva az egyházak közötti diakónia is. Pál Kis-Ázsiában adományokat gyűjtött a jeruzsálemieknek, tehát valamiféle szervezettség mindenképpen volt. Az újszövetségi levelek többsége voltaképpen köriratnak tekinthető. Én úgy gondolom, hogy a mi mai nehézkes, kínosan csikorgó, megrenyhült keresztyén egyházi helyzetünket nem tudjuk azzal orvosolni, hogy azt mondjuk, hogy az Apostolok Cselekedetei egy forgatókönyv, és minden gyülekezet kezdje pünkösddel, és majd a következő nemzedék gondoskodik magáról. Ez egy túlzó, hiperprotestáns pozíció, de inkább azt mondanám, hogy rövidlátó, szektás beállítottság. Éppen a római levél segít kioldódni ebből a hamis dilemmából, méghozzá a 9-10-11. fejezetei, amelyekben Pál apostol visszautal az atyákra, az ígéretekre, az ószövetségre. A római levél közepe bátorította fel Kálvint arra, hogy azt mondja, nincs is két szövetség. Egy szövetség van - kegyelemből -, Isten Krisztusban kötött szövetséget az ószövetség népével is és az új szövetség népével is, csak különböző viszonyok vannak az egy szövetségen belül - elsősorban a törvény és az evangélium dinamikájában. Ha helyesen akarunk gondolkodni a keresztyénségünkről, akkor nem dózerolhatjuk ki, ami Pál apostol mártírhalála és 2014 között történt, mondván, hogy ez a kétezer év tévedések egyvelege, s kezdjük újra Pálnál. Ezt éppen Pál logikája nem engedi meg a számunkra.

A beszélgetés folytatását hamarosan olvashatja portálunkon.

Jakus Ágnes
Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás

Kapcsolódó cikkeink:

A dicsőség lépcsőfokai

Aki a káoszt legyőzi

Megbonthatatlan kapcsolat