A SZOLGÁLAT BETÖLTÉSE Beszélgetés DR. LASSU GÁBOR lelkipásztor egyetemi előadóval A szigetmonostori református templomban október 27-én tartott presbiteri továbbképző alkalmon Dr. Lassu Gábor református lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának teológiai tanára tartott előadást „Emberközeli evangélium: Hogyan érhetjük el az evangéliummal, és hogyan segíthetjük a kívülállókat beépülni a gyülekezet közösségébe?” címmel. Nemcsak a téma (hiszen az mindennapi gondolkodásunk, imádságaink része), hanem az előadó személye is felkeltette érdeklődésünket, hiszen Lassu Gábor a 80-as években gyülekezetünkben szolgált Szűcs Ferenc lelkipásztorsága idején, ezért különösen fontosnak tartottuk azt, hogy a nálunk végzett, és azóta is emlegetett áldásos munkáján, különösen pedig az ifjúságban végzett szolgálatán keresztül – azt példaként felmutatva – beszéljünk vele arról, hogy a gyülekezetek, köztük a mi közösségünk is, hogyan tudná nagyobb vonzerővel közvetíteni az örömhírt felebarátaink felé, hogyan tudnánk a kívülállók megszólításával, megnyerésével, befogadásával a szolgálatunkat, küldetésünket betölteni. A Hittudományi Kar egyik előadótermében erről kérdeztük a tanár urat. - Az 1980-as években Szűcs Ferenc, de még azt követően Pap László lelkipásztorsága idején is híresen nagy ifi működött a pomázi református gyülekezetben, amelyről még ma is beszélnek az egykori résztvevők, gyülekezetünk ma is aktív szolgáló tagjai. Hogy kerültél Pomázra, az ifibe? - A pomázi ifjúság hívására jöttem. Szűcs Feri egy nagyon mély lelkű, becsületes és korrekt ember volt, aki a gyülekezetének az érdekeit, és szempontjait az Isten iránti elkötelezettségben végzett szolgálattal a mindennapokban is megélte. Egyik alkalommal még teológus koromban odajött hozzám és azt mondta, hogy: „Gábor, nem ismerlek még annyira, de az én ifjúságom téged akar meghívni, hogy te legyél a vezetőjük Pomázon. Onnan ismernek, hogy valahol vidéken egy ifjúsági evangelizáción hallottak téged, és teljes egyhangúsággal a fiatalok azt szeretnék, hogy téged hívjunk meg.” Óriási alázatról tett példát, hiszen nem a saját véleményét helyezte előtérbe, hanem ezeknek a fiataloknak a kérését, és vállalta a kockázatot velem. Így kerültem ki Pomázra harminc évvel ezelőtt, mint fiatal teológus. Később már az istentiszteletekre is együtt mentünk Ferivel, két Trabanttal kergetve egymást Budapest, Budakalász és Pomáz között. Nagyon jól összebarátkoztunk. Fokozatosan egyéb szolgálatokat is végezni kezdtem mellette. 1985-ben letettem a második lelkészképesítő vizsgát, ami után beosztott lelkészként folytattam a szolgálatot. Tehát azt mondhatom, hogy 1983 és 1986 között közel három és fél évet szolgáltam Pomázon, Budakalászon és Csobánkán. - Mi történt abban az ifjúsági közösségben, hogy ma azt tartjuk, különösen nagy kegyelmet gyakorolt akkor az Úr Isten, amikor azokat a fiatalokat az Ige mellé egybegyűjtötte? - Az akkori pomázi ifjúsággal kapcsolatban azt tartom igazán eredménynek, hogy abból az ifjúságból szinte mindenki nemcsak hogy a református egyházban maradt, hanem aktív lelkész, diakónus, presbiter, gyülekezeti tag lett, és akárhova ment, ugyanúgy folytatta a missziót, végezte a gyülekezeti szolgálatot, mint ifiként. Isten adott egy olyan magot, amely nemcsak felnőtt egy pillanat gyorsaságával és aztán el is száradt a napnak tüzében, hanem szépen lassan növekedett, és olyan erőssé lett, hogy a mai napig termést hoz. Minden gyülekezetnek az a sarkalatos pontja, hogy a megkeresztelt gyermekekből, a konfirmandusokból hányan maradnak meg a gyülekezetben. Hálaadással gondolok Istenre, hogy Pomázon egy olyan magot tudott elszórni közöttünk, amely a mai napig gyümölcsözik. - Mi vonzotta a fiatalokat abba az ifibe, hiszen sokan jöttek máshonnan is, a környéki településekről, Szentendréről, Budapestről, és nemcsak reformátusok, hanem evangélikusok, katolikusok is? - Egy fiatal ott érzi jól magát, ahol hasonló korú, gondolkodású más fiatallal találkozik, és barátokat, társakat talál, de ide el kell jutni. Visszagondolva próbálom elképzelni, hogy mi is lehetett a titok. Talán abban fogalmaznám ezt meg, hogy a forma és a tartalom teljes ellentmondásban volt egymással. Formában úgy fogadtuk őket, ahogy voltak, nem fogalmaztunk meg semmilyen elvárást velük szemben. Az angol ezt így mondja, hogy „come as you are”, „gyere, ahogy vagy”. És jöttek, ahogy voltak, hozták a fiatalok akkori öltözködési, viselkedési kultúráját, hajviseletét. Megtalálták magukat abban a közegben, amelyben egymás nyelvét tudták beszélni, tehát nem erőltettük rájuk az egyházi, ún. „kánai” nyelvezetet és elvárásokat. Elfogadtuk őket úgy, ahogy voltak. Ugyanakkor ebben a megélhető közegben, ebben a barátságos, közvetlen, játékos, éneklő, beszélgető, viccelődő társaságban, amikor eljött az a lélektani pillanat, hogy jobban egymásra tudunk figyelni, és ezáltal Istenre is, akkor elővettük a Bibliát, a beszélgetésünk témáját, és azt viszont olyan komolyan vettük, mintha itt ülnénk az egyetemen. Tehát egy nagyon kötetlen, egy nagyon mély igei megalapozottságú beszélgetést folytattunk arról, ami őket érdekelte. Ez a legfontosabb: arról beszéltünk, ami az életük része volt, amiben ők éltek, ami örömmel, problémával szembesültek, vagy amit éppen vártak. A család, a szülők, a párkapcsolat, az iskola, az egészség, a személyiség alakulása, a társadalomban való részvétel, a hit kérdései, a különböző egyéni problémák, tehát azokról a dolgokról kerestünk bibliai iránymutatást, ami érdekelte őket. De nemcsak hallgattuk az Igét, hanem személyes bizonyságtételekkel a fiatalok állást foglaltak, döntöttek, léptek, Krisztus mellett életek változtak meg, új életek születtek, és ezeket ünnepeltük. Együtt örültünk azokkal, akik Isten kegyelméből egy új életet kezdhettek el. Tehát egy olyan közösség volt, amelyben a játék és az élet, a komolyság és az Ige nagyszerűen megfért egymás mellett, és mindezeket meg is éltük azzal, hogy különböző programokat szerveztünk, kirándulásokat, nyári táborokat, segítő akciókat egymás családjához, időseket, betegeket látogattunk, részt vettünk közös megmozdulásokban, tehát nemcsak beszélgettünk róla és letudtuk a dolgot, hanem meg is éltük a mindennapokban. - Önéletrajzodban azt olvashatjuk, hogy „Sokan szolgálatnak hívják ezt, én életnek. Mert számomra Istennel, másokért: az maga az élet. A legszebb élet »együtt épülni a Lélek által« (Efézus 2:22).”Így kell tehát érteni azt, hogy megéltétek a keresztyén hiteteket? - Nem egy elv volt, vagy egy teória, nem egy bibliai igazság, amivel remekül egyetértettünk, hátba veregetve egymást, hogy milyen szép ez az igazság, aztán kimenve az ajtón már el is felejtve, amiről beszéltünk, hanem természetes módon éltük a mindennapokban, beépítettük az életünkbe. Ma az egyik problémát éppen abban látom, hogy a komoly bibliai tartalom, a mély igei hűség, és a krisztusközpontúság, amelyek nagyon fontos és abszolút megkérdőjelezhetetlen igazságok, ezekhez egy szubkultúrai magatartás társul. - Mit értesz a hitéletünk szubkultúráján? - Szubkultúra alatt egy olyan elvárás-rendszert értek, egy olyan magatartásformát, egy olyan szókincset, amiben kifejezzük önmagunkat, megéljük az életünket, ami alapján beszélünk, öltözködünk, képviselünk, állást foglalunk. Ha ezt a rendszert felállítjuk mások felé is, csak azt minősítjük szintén hívő keresztyénnek, aki a mi rendszerünket elfogadja, abba belesimul. Aki nem illeszkedik a rendszerbe, azt inkább kívül látjuk szívesen. Isten házának azonban olyannak kell lennie, mint egy kórháznak, ahol a betegeknek van szüksége a gyógyulásra, és azokat kell hívni, akik még nem olyanok, mint mi, hanem „mások”, tehát akik keresik azt a lehetőséget, hogy Istent megtalálják. Ha én eleve egy tőlük idegen, érthetetlen elvárás-rendszert zúdítok a nyakukba, akkor olyan akadályt állítok eléjük, amin képtelenek átmenni, mert az én igei hívásom, az én szeretetem közé beépítek egy formai falat, amit megmászatok velük ahhoz, hogy elérkezzenek hozzám. Én nem emlékszem arra, hogy Jézus Krisztus megszabta volna, hogy „csak az jöhet hozzám, aki…”, és itt felsorolta volna a különböző elvárásait, ilyeneket én nem ismerek. Azt gondolom tehát, hogy a mai világban a formaiságban veszik el igazán a krisztusi tartalom. Ha eleve megszabjuk, hogy hogyan, milyen liturgiával, milyen öltözékkel, milyen prédikációval, milyen énekekkel, milyen istentiszteleti renddel élheti meg valaki a református hitét, és csak akkor tartjuk hitelesnek a másik ember hitét, ha velünk mindenben egyezően gyakorolja azt, akkor tévúton járunk, amely rossz irányba vezet. Ebben a pomázi ifjúsági közösségben éppen az volt a csodálatos, hogy befogadtunk mindenkit, bárhonnan is érkezett közénk, és arról beszéltünk velük, ami az ő élethelyzetükben napi problémaként felmerült, ami őket foglalkoztatta. A Szentírás egy betűjét meg nem változtatva, Isten kinyilatkoztatott igazságán keresztül értelmeztük az adott kérdéseiket, és jutottunk el annak megértéséig, ami nekik abban az élethelyzetben Isten üzenete volt. - A hívő keresztyén ember élete nyitott könyv kell legyen, melyen keresztül láthatóvá válik Isten országa. A kívülálló számára látható-e az életünkön a krisztusi tartalom? - A hívő és nem hívő emberek közötti magatartásformák kutatásában, a Barna Group Intézet kimutatta, hogy a keresztyén és a nem keresztyén emberek között csak tizedszázaléknyi eltérések vannak, akár alkoholizmusról, akár más káros szenvedélyekről, akár munkahelyi problémákról, családi gondokról, vagy egyébről legyen szó. Körülbelül ugyanolyan arányban fordul elő a probléma mind a két társadalmi csoportban. Tehát gyakran tényleg nem látszik, hogy valaki hisz-e Istenben vagy nem, mert körülbelül ugyanabban az életstílusban él. A másik igazi probléma itt kezdődik. Hiányzik a hitelességünk, a hitünknek az életbe átvitt gyakorlata. - A hitelesség nyilván azon is mérhető, hogy mennyire tudjuk betölteni küldetésünket, mennyire tudjuk a formalizmusunkat annyira levetni, hogy Isten általunk közvetített Igéje valóban élő és ható legyen? Az egyház betölti-e ezt a küldetését, mennyire kapcsolják össze az emberek a hit fogalmát az egyházzal? - Többféle – saját, nem exkluzív – közvélemény-kutatást végeztünk itt a Teológián a hallgatókkal, ami abból állt, hogy kimentek az utcára kérdőívekkel, és megkérdezték az utca emberét. Nemrég volt egy hasonló téma, amiben kiderült, hogy az emberek körülbelül 22 százaléka vallásos az egyház tanítása szerint, 48 százaléka vallásos a maga módján, azaz a hitet nem köti össze az egyházzal, 25 százalék nem vallásos, és csak 5 százalék ateista. Tehát a világban nem néhány keresztyén sétál sok ateista között, hanem nagyon kevés ateista van, nagyon kevés igazi keresztyénnel, a köztes tömeg hisz vagy keresi a hitet, de nem köti ezt az egyházhoz. Tehát ha az egyház szempontjából nézzük, akkor úgy tűnik, mintha ezek nem lennének, vagy nem hozzánk jönnének, vagy ateisták lennének, de az igazság az, hogy elmegyünk egymás mellett. Az egyház „kínál”, az emberek „keresnek”, de valahogy nem találkozik ez a kettő. Az egyház várakozása mellett elmegy a kereső ember. Olyan ez, mintha valaki éhes lenne, ott van mellette a megterített asztal, de nem veszi észre, és elmegy mellette. Az Istent keresők, vagy az Istenben a maguk világa szerint hívők miért nem az egyházhoz kötik a hitüket? A választ erre úgy tudnám megfogalmazni, hogy azért, mert amit kínálunk, adunk, és ahogyan azt kínáljuk, adjuk, az nem kell. A keresők nem ebben a formában, nem ebben a szubkultúrában találják meg a hitüket. Az alkalmazott teológia, amit itt az egyetemen tanítok, arra irányítja figyelmünket, hogy belehelyezkedjünk a kereső ember szemléletvilágába, gondolkodásába, szóhasználatába. Nézzük meg önmagunkat kívülről, hogy olyanok vagyunk-e, akikhez mi is odacsatlakoznánk, ha mi mások lennénk. Ekkor mutatkozik meg egy közösség igazi értéke. Mit látunk? Egy önmagába zárt, egymással jól ellévő, de kifelé kevésbé nyitott, különböző rutinokban, formákban, vallási szokásokban, nyelvezetben élő gyülekezetet? Akkor ne csodálkozzunk, hogy akiket meg szeretnénk szólítani, egyszerűen nem értik, amit mondunk, nem találják meg a helyüket közöttünk, és nem tudnak azonosulni azzal a világgal, amit mi kínálunk. A formát és a befogadó közösséget olyanná kell tennünk, hogy az élhető legyen azok számára, akiket meg akarunk nyerni. Nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből olyanokká legyenek, mielőtt még odajönnének, amilyenné mi akarjuk őket tenni, hanem krisztusi szemlélettel kell engedni őket hozzánk jönni, úgy, ahogy vannak. Sőt, tovább megyek, nemcsak hogy engedni kell őket hozzánk jönni, hanem nekünk kell hozzájuk menni, oda, ahol ők vannak! Vinni kell az örömhírt, az evangéliumot! A misszió az igazi út. Ha azonban az érdeklődő, kereső ember nem talál a gyülekezetünkben reflexiót a hitre, választ, támaszt, erőt, és leginkább barátot, (mert a felmérések azt mutatják, hogy legalább három barátot kell találni egy közösségben ahhoz, hogy meg is akarjon maradni), nem érzik, hogy tartoznak valahová, számítanak másoknak, fontosak a közösségnek, akkor ezek az emberek el fognak fordulni tőlünk. Az igazán fontosat tehát én abban látom – megint csak a kis pomázi ifjúsági közösségre gondolva –, hogy olyan nyílt, egyszerű, életszerű közösséget kell alkotnunk, olyan légkört kell teremtenünk magunk körül, amiben a másik ember otthonra talál. - Hogy néz ki ma a mi református egyházunk egy kívülálló szemével, mi jut eszébe neki arról, hogy református? - Egy másik, a diákokkal készített saját utcai felmérés egyik kérdése éppen ez volt. A megkérdezettek két szóval azonosították a református egyházat: magyarság és politika. Tehát a református egyház az a csoportosulás, amely a magyarság védelmét, a nemzeti kultúrát hangsúlyozza, képviseli, és egyébként az aktuális pártpolitikával is azonosítható. Ha azonban az egyház két első legfontosabb jellemzője között a kívülálló számára nem Isten, nem a szeretet, vagy nem a közösség, nem a befogadás, a megtérés, az új élet, vagy valami hasonló van, hanem magyarságtudat és pártpolitika (amely persze önmagában nem rossz, hiszen a magyarságtudatunk megőrzése valóban nagyon fontos felelősségünk, a pártpolitikában való eligazodás képessége szintén), akkor csak azokat tudjuk elérni, akik maguk is ezt keresik. - A református egyház létszáma a népszámlálási adatok alapján jelentősen csökkent. Mit mutatnak a számok? - Összevetve a Központi Statisztikai Hivatal 2001-es és 2011-es népszámlálási adatait, azt látjuk, hogy a teljes népességből a magukat reformátusnak vallók 1,62 millióan voltak, (2001-es adat) de ma már csak 1,15 millióan (2011-es adat) vagyunk, vagy azóta már még kevesebben. Ez 29 százalékos csökkenést jelent. Tehát közel egyharmaddal csökkent ez a szám. Az EVS magyarországi almintái, a „vallásosak aránya Magyarországon 1991-2009 a 15 éves és idősebb népességen belül” adatai alapján megdöbbentő számokat látunk. A vallásosak aránya Magyarországon mutat ugyan egyfajta lassú növekedést az Istenben hívők között, de a felekezethez tartozók, és a magukat vallásosnak mondók aránya párhuzamosan csökken, mint ahogyan a templomba legalább havonta, vagy gyakrabban járók aránya is csökken, most már jóval 15 százalék alatt járunk. Ez nagyon kevés. A „Magyarországi Református Egyház főbb népmozgalmi adatai 1991 és 2010 közötti grafikonja” a regisztrált egyháztagokat vizsgálja: 2004 körül olyan 430 ezer egyháztag lehetett, 2010-ben a számuk már 350 ezer alá esett. Ezek nagyon erős fogyások. És ugyanígy a temetés, keresztelés, konfirmáció, házasságkötés, mind-mind lefelé mutató tendenciát mutat. Ugyancsak az ESV vizsgálata alapján, „a legalább havonta templomba járók száma és korösszetétele, a 15 éves és idősebb magyar népességben 1991 és 2008 között, illetőleg kivetítve 2031-re és 2051-re”, azt mutatja, hogy egy csökkenő és elöregedő egyház vagyunk, illetőleg leszünk. 1991-ben körülbelül az egyház templomba járóinak mondjuk egyharmada volt 65 évnél idősebb, 2051 körül már a fele lesz 65 évnél idősebb. Jól kimutatható tehát, hogy a fiatalabb korosztályok azok, akik elmaradnak, és az idősebb korosztály az, amelyik az évek, évtizedek változásai ellenére is megmarad, így gyakorlatilag elöregszik az egyház. Fogy és elöregszik. A Magyarországi Református Egyház, amely struktúrájában, szerkezetében egy kétmilliós tagságra épült, ma alig haladja meg az egymilliós reformátusságot, és 350 ezer alatt van a regisztrált egyháztagok száma. 350 ezer ember az, aki templomhoz tartozó magyar református. Az istentiszteleti részvétel még szomorúbb. Egy nem hivatalos adatból tudom, hogy Budapesten az összes református gyülekezetben egy átlag vasárnapon nem haladja meg a templomban aznap bent ülők száma a 10 ezer főt. Hajléktalanokból pedig több mint 20 ezer van az utcákon… - Ezt úgy lehet értékelni, hogy az emberek elfordulnak, eltávolodnak az egyháztól? - A statisztikák azt mutatják, hogy igen, elfordulnak. - Hogyan lehetne az egyházhoz vonzani azokat, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a mi jelenlegi vallásos gyakorlatunkat? Arra is gondolva ugyanakkor, hogy a gyülekezet fundamentuma mégiscsak az a nagyon határozott és mély igei alapállású szolgáló közösség, akik évek, évtizedek óta vállukon viszik a terheket, és akiknek szintén elvárásuk az, hogy az ő vallási felfogásukkal egyező istentiszteleti rend és igehirdetés legyen. Ők azok, akik minden alkalmon jelen vannak, ezért természetes, hogy a megszokott református hagyományaik szerint szeretnék megélni hitüket, mert ebben érzik jól magukat. - Éppen ezért nem lehet egyfajta kabáttal mindenkit betakarni. Ezért vannak az alternatív istentiszteletek, az alternatív alkalmak, rétegszolgálatok. Tiszteletben kell tartani a gyülekezet egy részének hagyományos szokásrendjét, világát, de amellett nyújtani kell azt, ami a másik embernek is az. Ahogy nem lehet elvárni a gyülekezet hagyományos magjától, hogy táncra perdüljön, hogy hátha attól be fog jönni mondjuk száz fiatal, ugyanígy nem várhatjuk el attól a száz fiataltól sem, hogy olyanok legyenek, mint mi. Olyan alternatív lehetőségeket kell nyújtanunk számukra, esetleg egy második istentiszteletet, és egyéb közösségi csoportalkalmakat, amelyek kifejezetten az ő igényeikhez alkalmazkodnak. Akik nem szívesen jönnek el egy hagyományos istentiszteletre, nekik lehetne külön egy modernebb hangvételű, nyitott, családias istentiszteleti alkalmat tartani. A fontos az, hogy az Ige mindenki számára hallható és elérhető legyen. Tehát nemcsak stílusban, nyelvezetben lehet a sokféleségben is ugyanazt az egy igaz változhatatlan isteni üzenetet adni, hanem a különböző rétegeknek is, az egyetemistáktól kezdve, a két műszakban dolgozóknak, az otthon lévőknek, a kismamáknak, a nyugdíjasoknak, a munkanélkülieknek, az egyedülállóknak, és még számtalan olyan csoportnak lehet ún. rétegszolgálatot nyújtani, akik egy bizonyos specifikus élethelyzetben vannak. A lehetőségek biztosításával az ő egymásra találásukat segíthetjük elő az Ige körül. - Mindennek azonban személyi, tárgyi és anyagi vonzata is van. A gyülekezet lelkipásztora egyedül ezeket nem tudja biztosítani. - De nem is kell. A lelkipásztor feladata nem az alkalmak megtartása (nyilván nem az istentiszteletekre gondolok, vagy azokra a szakrális alkalmakra, mint a keresztelés vagy temetés). A jövő gyülekezetének a fejlődése nem a fizetett lelkipásztorok számával arányosan növekszik, mert akkor a gyülekezet gyakorlatilag megfizeti azt, hogy helyette valaki elvégezze a munkát, ugyanakkor ők maguk passzívak maradnak. A lelkipásztor feladata a bizonyos nélkülözhetetlen alkalmak megtartásán túl – a lelkesítés, és a munkatársak képzése. Egy olyan szolgáló közösség létrehozása, ahol ezek a feladatok a gyülekezet tagjainak a talentumai között vannak elosztva. A lelkipásztor igazi feladata a rétegszolgálatok vezetőinek a vezetése, továbbképzése. Nem az a jó lelkész, aki mindent maga végez el, hanem az, aki delegálni tudja a feladatot, felismeri mások talentumait, a munkatársakat, be tudja vonni, és képezni tudja őket, hogy ne csak egyedül az ő képességeire, hanem a közösség erejére épüljön a gyülekezet. - Milyen gyakorlati tanácsokat tudnál adni a gyülekezeteknek, hogyan találhatják meg szerepüket a változó világban, hogyan építhetik fel a „jövő gyülekezetét”? - A mai világban minden gyülekezet egy teljesen általános református egyházképet igyekszik kiszolgálni, és szeretné a gyülekezeti szolgálatnak szinte teljes spektrumát kínálni az egyháztagok, vagy az esetlegesen várható új tagok felé. Aki azonban sokat markol, keveset fog. Szerintem specializálódni volna szükséges. Minden gyülekezetnek meg kellene találnia azt az arculatot, specifikus, csak neki, csak ott, csak az adott közösségnek szóló isteni elhívás alapján rá jellemző szolgálatot. Mi a szerepe a pomázi-csobánkai gyülekezetnek Pomázon és Csobánkán a jelen helyzetben és időben? Mit kell felismernie, mire hivatott ez a gyülekezet? Milyen változásokat kell figyelembe vennie? Ami harminc éve Pomázon volt, annak ma már nyoma sincsen, mert nagyon sok változás történt azóta, ezért nem lehet ugyanazt és ugyanúgy csinálni, mint tíz, húsz, vagy harminc éve. Ellenkező esetben az történik, hogy amit az egyház nyújt, az egyre inkább eltávolodik attól a realitástól, amiben a társadalom a változásaiban átmegy. Mint egy olló szétnyíló szára, egyre inkább távolodunk a valóságtól, egyre inkább misztifikussá, egyre inkább elvonttá, egyre inkább elzárttá, egyre inkább önmagunkba fordulóvá, egyre inkább másokat kirekesztővé válunk akaratlanul is, mert – és itt jön megint a szubkultúra szó – egy zárt szubkultúrát építünk ki, ami elszakad a társadalomtól, az emberektől, elszakad a realitástól. A másik fontos szempont, hogy alkalmazkodni kell a migráció változásaihoz, és az egyházat kell odavinni, ahol az emberek vannak. Ha egy új iskola jött létre a városunkban, akkor ifjúsági központot, „klubot” kell beindítani, akkor a pomázi ifjúsági szolgálatra kell a hangsúlyt tenni. Ha idős otthon nyílt a környéken, vagy ha kis garzonlakások épültek, és 300 család vagy egyedülálló költözött a városunkba, akkor azokat célzom meg, mert akkor ez a gyülekezet feladatának a realitása abban a pillanatban. - Nálunk egy református óvoda létrehozása volna ilyen „testhez álló” feladat. - Akár óvodát, akár valami mást, mindenképpen a változó időkhöz és a társadalmi változásokhoz alkalmazkodó gyülekezet építése a kulcs abban, hogy megtaláljuk azokat, akiket Isten reánk bízott. Minden gyülekezetnek meg kell találnia a helyi látomását, jövőképét, önmaga küldetését, úgy, hogy a gyülekezet ezt közösen megérti Istentől. Egy közösen megértett jövőkép a gyülekezet sajátja. Ezért a saját jövőképért mindenki szívesen áldoz. Ha a munkatársak megtalálják ebben a közös jövőképben a részfeladatukat és a szerepüket, akkor abban sokkal inkább részt vesznek, mintha olyan szolgálatra hívjuk őket, ami nem az övéké, ami nem belőlük született, nem azonos az ő jövőképükkel, hanem úgymond valami jó dolog, amihez kellene a részvételük vagy a segítségük. Ebben a munkában, vagy ha úgy tetszik keresztyén marketingben a legnagyobb és a legeredményesebb média felület a megtért gyülekezeti tagok élete a világban. Ha a gyülekezetnek van egy Istentől kijelölt iránya a jövő felé, azt közösen, együtt értették meg, fogadták el, és dolgozták ki, az az övéké lesz. És ezért, mint az édesanya a saját gyerekéért, képes lesz mindenki harcolni. Amíg nincs egy közös jövőkép, addig a gyülekezet csak van. És egy „csak van” gyülekezet, ami eddig is volt, és majd holnap is lesz, nem olyan inspiráló, mint az a gyülekezet, amely tudja, hogy merre tart és miért. Puskás Attila

Megjelent a Pomáz-Csobánkai Református Társegyházközség Áldás, békesség! lapjában 2013. karácsonyán