Barátságos, kedves, színes otthonuk van. Vidám természetű?

Alapvetően vidám vagyok, de sokat köszönhetek a feleségemnek, aki megvidámítja az életünket. A színkombinációk, az otthonosság az ő ízlését dicséri.

Mivel tölti a szabadidejét?

Szeretünk itthon együtt lenni a családdal, jó filmeket nézni, de intenzív kapcsolatot ápolunk a szomszédsággal is. Sok jó barátunk él a környéken, együtt töltjük a szülinapokat és néha az ünnepek egy-egy napját. A bútorvásárlást is ennek rendeltük alá: olyan nagy étkezőasztalt vásároltunk, ahol tizenhat ember kényelmesen elfér. Karácsony másodnapjára a feleségem, Györgyike kitalált egy szent reggeli nevű közös alkalmat, amikor megvendégeljük egymást. Szoktunk együtt kirándulni a barátokkal, szívesen megyünk a hegyekbe, mert nálunk, Debrecenben elég lapos a vidék.

Egy püspököt általában úgy képzel el a kívülálló, hogy folyamatosan egyházi ügyeken és a tudományon töri a fejét. Kikapcsol, amikor kézen fogja a gyerekeket és kirándul?

Már rektor koromban megtanultam, hogy be lehet zárni a hivatalt. Azonban aki a Szentírással foglalkozik, az tudja, hogy teljesen kikapcsolódni nem is lehet és nem is kell ebből. Kikapcsolódás közben is nyakig benne vagyok a hivatásomban, de élvezem az átjárást a kettő között, hiszen a hitünk életszerű dolog. A vidámságban és a fájdalmas helyzetekben is a hitnek kell érvényesülnie.

Ön kire támaszkodhat, ha szomorú?

Az egyetemi tanári karban van néhány közeli barátom, többségükkel együtt végeztük a teológiát, vagy együtt kezdtük a pályát. Velük bensőséges a viszonyom, ők valóban megmondják a véleményüket, én pedig bátran megoszthatom velük az aggályaimat, kérdéseimet, amelyekben szükségem van tájékozódási pontokra.

Miben kérte a segítségüket?

A nagy döntések előtt mindig. Lehet, nem is tudják, milyen fontos a véleményük. Hálás vagyok az Úristennek, hogy nem sűrűn kellett foglalkozni velem nehéz helyzetekben, de amikor kellett, mindig a segítségemre siettek. A feleségem a másik ilyen kapaszkodó, mert ő nagyon érzékeny és együtt tud rezdülni az engem foglalkoztató dolgokkal.

Mondjuk a püspökség kérdése nagy döntés?

A püspökségnél inkább szélesebb spektrumból érkező jeleket vártam, mert ezt olyan nagy feladatnak érzem, amiben nem lehet tere az egyéni ambícióimnak. Sokaktól kaptam jelzést, hogy el tudnák képzelni, hogy a Tiszántúl püspöke legyek, de az utolsó pillanatig sem hittem, hogy ez lesz az utam. A teológián nagyon jól éreztem magam, betöltötte az életemet, gondolataimat az ottani feladat, és sosem voltam elégedetlen vagy többre vágyó. Nem volt bennem semmi törtetés, viszont számomra sem lényegtelen, hogy mi lesz az egyházam sorsa, mi történik benne.

Az egyházvezetőket általában okos, bölcs embereknek tartják. Jó tanuló volt?

A természettudományokat ne soroljuk ide! Igyekeztem nem zavarba hozni a szüleimet rossz jegyekkel, azonban a matek és a fizika nem tartoztak az erősségeim közé, a humán tárgyak izgattak és különösen vonzott a zene. Mint kántustag, kántorképzős, orgonálni szerető gimnazistát sokszor hívtak zenei szolgálatokra, és már középiskolásként jártam a tiszántúli gyülekezeteket, zenés áhítatokat adtunk. Volt egy hobbim is, amit most sajnos szüneteltetni kell.

Mi az a hobbi?

Tizenöt éves koromtól komolyan foglalkoztam az orgonák történetével. Akkoriban egy pannonhalmi bencés szerzetes, Szigeti Kilián mérte fel az ország történelmi hangszereit és írt róla könyvsorozatot. Az első kötet megjelenése után írtam neki egy levelet, és elkezdődött egy hosszú levelezés közöttünk. Később ő kérte a segítségemet a tiszántúli orgonákról, amikor a könyvéhez anyagot gyűjtött. A debreceni levéltárban is kutattam neki, de csak évekkel később találkoztunk személyesen egy orgonaátadáson. Kinyílt előttem egy világ, az ipartörténet, az orgona belseje is érdekelt, ezért is mentem nyaranta segédnek orgonajavításokra.

Miért foglalkozott egy tizenöt éves gyerek ezekkel? Ehhez kitartó munka és rengeteg energia szükséges.

Sok fényképezésre, levéltári munkára volt szükség, de volt egy motivációm. Amikor édesapám otthon harmóniumozott, akkor szerettem volna, ha én is tudok, sőt jobban tudok játszani, mint ő. A családunkban én vagyok sorban a negyedik Károly, és mindig megvolt bennem a vágy, hogy meg lehessen minket különböztetni. Édesapám orgonált ugyan, de orgonatörténettel nem foglalkozott, én pedig úgy éreztem, mégiscsak más, ha a hangszer belsejével, történetével is foglalkozom. Ebből aztán kialakult egy kartotékrendszer, minden magyar falunak, városnak megvan ABC-rendben a neve, benne az adatok az orgonákról.

Amikor zenél, mit szeret játszani az orgonán?

A csúcs a barokk, Bach pedig páratlan. Két alkalommal voltam ösztöndíjas Lipcsében, és egyetlen hétvégén sem hagytam ki a motetta-délutánokat a Tamás-templomban.

Mit adnak ezek a zeneművek?

A zene szinte olyan értékű, mint az igehirdetés. Nem váltanám le a szószéket a karmesteri dobogóért, mert az igehirdetés más, azonban a fogékony ember rengeteg inspirációt kaphat a zenétől. Ha csak az ellenpontozást vesszük a barokk zenében: feszültségek és oldások összjátéka, akár az élet is.

Visszatérnék egy pillanatra oda, hogy ön a negyedik Fekete Károly a sorban, és szeretett volna különbözni az ősöktől. De biztosan vannak hasonlóságok is. Mit hozott a családból?

A zenéhez való viszonyt, valamint a sajtómunkát több generáción keresztül vittük magunkban. Nagyapám több lapot is szerkesztett, miközben Zalaegerszegen kétszáz szórvánnyal rendelkező gyülekezet lelkésze volt a két világháború között. Bizonyosan nagyapai örökség, hogy közvetíteni, vinni kell az egyház üzenetét a sajtóban. Édesapám az Ige mellett rovatot írta a Reformátusok Lapjában évtizedekig, sok energiát fektetett bele, hogy üzenettel teli legyen az a néhány sor, és nagyra értékelte a „papírszószéket". Én huszonegy évig szerkesztettem az egyházkerület lapját, ami sok örömöt adott, és a gyakorlatban beletanultam egy sok buktatóval, mesterfogásokkal teli szakmába.

Fontos az írott szó, fontos a kimondott szó és a zene. Mindegyikben kifejezi önmagát?

Ez a vonulat a Fekete család vonaláról jön, sőt van még egy negyedik, az irodalom, mert nagyapám sok verset, novellát írt.

Ismerte őt személyesen?

Csak az írásaiból, verseiből, fönnmaradt történetekből ismerem. Sajnálom, hogy személyesen nem lehetett közöttünk kontaktus, de így talán még többet jelent nekem, mintha ismertem volna.

Önnek is sok írása, könyve, publikációja jelent meg. Van olyan, ami kiemelkedik a sorból?

Mindegyik egy külön életszakasz terméke. Az első nyomatatásban megjelent könyvem a Jakab levele magyarázata volt. Négy rövid, koncentrált fejezet, amelyben szerettem volna a lelkipásztoroknak impulzív, sok irányban gondolatot adó magyarázatot adni tudományosan alátámasztva, de nem tudóskodva, megkönnyítve a lelkipásztori szolgálatot. A másik fontos könyv a Heidelbergi Káté magyarázata volt, amihez már fiatal teológiai tanár koromtól gyűjtöttem az anyagot. A káté kincsesbánya, 129 kérdés a maga gyönyörűségével.
A teológiának annyi ága-boga van, amit nem lehet megunni. Nincsenek kész válaszok, mindig új és új utakat kell bejárni.

Vannak kérdései, amelyekre lehet, hogy sosem lesz meg a válasz?

Hogyne lenne! Az isteni jelenlét, az Isten mindenütt jelenvalósága. Hogy történik majd Krisztus visszajövetele, vagy a feltámadás?
A legnagyobb titkokról beszél a legszűkszavúbban a Szentírás.
Természetesen az élet és a halál mezsgyéje is foglalkoztat.

A matematikus felír egy hosszú képletet és eljut egy végeredményig. Milyen érzés, hogy nagy mélységekben elmerül a teológiai tudományban, mégis maradnak nyitott kérdések?

Ez benne az izgalmas, hogy vannak olyan szférák, ahová nem hatolhatok be és nem kaphatok most választ. Ezeken a pontokon csak a hit segít, hiszek a kijelentésben, hogy úgy lesz. A hit nyugtat meg abban, hogy nem vagyok rossz teológus, hanem ki tudom mondani dolgokra, hogy ez az Isten titka.

Mit gondol, milyen adottságokkal kell rendelkeznie egy jó vezetőnek?

Nagyfokú érzékenységgel, ami több, mint az empátia. Fontos a határozottság abban az útban, ami a közösséget egy irányba viszi. Az Isten akarata szerinti úton tartás talán a legnehezebb, valamint olyan látást mutatni, amire mások is rá mernek hagyatkozni. Rangsor felállítása nélkül ide tartozik még a szeretet. Ha az ember nem szereti azokat, akiket vezet, nagy gondok támadhatnak. Ha a vezetőt idegesíti a jelenlétük, nagy kérdés, hogy kikért végzi a szolgálatát.

Mikor érezte meg magában a vezetői hajlamot?

Tinédzser koromban, amikor először sikerült úgy vezetni a gyülekezet énekét orgonistaként, hogy elégedett voltam a tempóval, az összeszedettséggel és a levegővétel összerendezésével. Megszületett az ének lelkülete az istentiszteleti közösségben, ami azt mutatta, hogy mit tehet egy vezetett gyülekezeti éneklés, hogyan változik meg az istentisztelet légköre attól, hogy nem csalingázik össze-vissza a hang, hanem homogén egész az ének.

Megérezte tehát a zenével összefüggésben, de mi van, ha egy mondókát említek: „másfél év Lenti helyrebillenti."

A katonaságnál nem a vezető szerepet éreztük.

Mégsem közlegényként, hanem tizedesként szerelt le.

A Lentiben kapott edződés az egész életemre kihatott. Óriási utat jártam be az alázattanulástól a saját magam értékének felfedezéséig, valamint a többiek vezetéséig. Meg kellett tapasztalni, hogy megalázó helyzetekben hogyan tudunk odaállni a másik mellé, és akár a tiszteket is vezetni abban, hogy nem csak alkoholból és a szolgálati beosztásból áll az élet, hanem létezik annál sokkal több.

Mindig azon volt, hogyan segítsen? Miért ilyen fontos ez?

Ha az ember kapott valamit, amivel segíteni tud, miért ne adja tovább? Engem az Úristen naponta megsegít, és méltat arra, hogy továbblendítsen. Édesapámtól is azt láttam, hogy mindenkit emberszámba vesz. Ha Sárga Jóska kopogott be a hegedűvel és elciripelte a nótáját, amivel kedveskedni tudott neki, sosem ment el üres kézzel. A szüleim élték a maguk keresztyén életét, sosem kényszerítettek sem imádkozásra, sem templomba, ezzel adták a legtöbbet. A gyülekezetért, a faluközösségért éltek, ezt szeretném folytatni.

A keleti országrészhez kötődik az összes szolgálata. Debreceninek érzi magát?

A kollégiumi diákságnak van a legnagyobb hozadéka abban, hogy debreceni vagyok. A kapcsolat akkor sem szakadt meg, amikor Miskolcon tanultam. Hamar mélyre eresztettem a gyökereimet.

Jó gyerek volt?

Hosszú hajam volt, de nem voltam lázadó. Könnyen kezelhető, szolgálatkész gimnazista voltam. Szerettem a szüleimet, mindig jó kapcsolatban voltunk. Persze értek kamaszkori csalódások, s néha még ma is azon kapom magam, hogy azon a szólamon éneklem a zsoltárok szövegeit, amit a kántusban megtanultunk.

Felnőttként is érték csalódások. Az életrajzában olvastam, hogy válása különösen nehéz időszak volt az életében.

Éppen abban időben választottak meg rektornak. Bizalmatlansági indítványt tettem magam ellen, el akartam menni, és bíztam benne, hogy kapok majd valahol lehetőséget, mint gyülekezeti orgonista. Elszánt voltam a távozásra, de a kari tanács és a diákjaim kiálltak mellettem, nem engedtek. Olyan szeretetet és annyi együttérzést kaptam, ami végül itt tartott. Pedig nagyfokú szégyenérzet vonult végig rajtam és szüleimen is. A szüleim meg voltak győződve arról, hogy szépen élünk és semmi olyan dolgot nem teszünk egymás ellen, amivel ártanánk a házasságunknak. Kevés szóval nagyon sokat tudtak adni, sokat tettek azért, hogy talpra álljak és ne tegyem magam zárójelbe.

Volt tanulság?

A rengeteg szolgálat és feladat miatt háttérbe szorult a családom. A tanulság az, hogyan kell összehangolni a szolgálati komolyságot és elkötelezettséget a családi léttel, amelyik éppúgy bizonyságtétel, mint a szolgálat területe.

Mi történt azután?

Második feleségemmel új esélyt kaptam, ezt isteni ajándéknak tekintem, amit soha nem tudok meghálálni. Arról az ajándékról, amit a család jelent, ma már egészen másként gondolkodom. Más ember lettem, újjászülettem. Az első házasságomból két fiút, a másodikból két lányt kaptunk.

Milyen családként jellemezné magukat?

Nem tudom mi a decibelszintje az olasz családtípusnak, de ahol három hölgy van együtt, ott van bizonyos alapzaj. Ettől függetlenül nyugodt családunk van sok baráttal és közös programokkal.

Mit szóltak a gyerekek, hogy apa püspök lett?

Sok mindent nem értenek még, de azt átérzik, hogy valami nagy dolog történik. 

Riporter: Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás 

 

A Fekete Károllyal készült interjú a Magyarországi Református Egyház püspökeivel készített interjúsorozat negyedik része. Sorozatunk célja, hogy bemutassuk a református egyházvezetőket civilben is.

Illúziók nélkül - Steinbach József

Érdekli, hogyan gondolkodnak mások a világról, tiltott műveket olvas, jól memorizál, képtelen puskázni, de képes az „asztalra csapni”, rengeteget dolgozik és a bakancslistájára már nem férnek fel új dolgok. Azt mondja, hogy régóta nincsenek illúziói: az egyházban is bármi megtörténhet. Steinbach József dunántúli református püspökkel beszélgettünk.

Konzervatív forradalmár - Bogárdi Szabó István

Időnként azért könyörög kollégáinak, hogy vitatkozzanak vele. Nagyon szeret beszélgetni, bohóckodni, másokat parodizálni. Úttörő sosem volt, de Lenin hangja igen. Bár nem látszik rajta, mégis azt állítja, hogy lámpalázas. Élete csúcspontjának a lelkészséget tartja. És még valamit: amikor legóból épít az unokának. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspökkel beszélgettünk.

 Mint a levegővétel - Csomós József 

Szívén viseli a szegény észak-magyarországi falvak sorsát, jó üzletérzéke van, profi gazda és böllérnek sem utolsó. Finom gönci barackpálinkája elkápráztatja vendégeit, de ő maga nem kóstol belőle. Pihenésképpen fakanalat vesz a kezébe és jó magyaros ételeket főz. Újít, fejleszt, felújít. Az általános szóhasználattal ellentétben Budapestre nem fel-, hanem leutazik Borsodból. Csomós József tiszáninneni református püspökkel beszélgettünk.