Az átlagolvasó talán öt százalékát érti a több műfajt magába tömörítő, több mint kétezer éves irodalmi kompozíciónak, ez persze nem róható fel senkinek. Mint ahogy a legtöbb ószövetségi könyv, Jób könyve sem egyetlen megtörtént eseményt dolgoz fel, hanem számos valódi, Isten és ember viszonyáról szóló tapasztalat gyűjteménye korokon és nemzeteken átívelően - mondta érdeklődésünkre Karasszon István. A Parókia olvasóinak a Károli egyetem Ószövetségi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára segít értelmezni Jób könyvét, ma a vele készült interjú első részét adjuk közre.

Mielőtt belemélyednénk Jób könyvének jelentésrétegeibe, ennek a könyvnek máris van számunkra legalább annyi üzenete, hogy a hívő ember is szenvedhet. Szemben azzal a neoprotestáns felfogással, miszerint ha valaki igazán hisz, nem történhet meg vele ilyesmi. Jób igaz emberként jelent meg már a könyv elején, mégis szenvedett. Miért engedi meg Isten a szenvedést ennek fényében?

A szenvedés és a keresztyénség kapcsolatát illetően elég Pál apostolra utalni. Az apostol hozzánk hasonló bűnös ember volt, ugyanakkor annál nagyobb volt benne a kegyelem, mégis testi szenvedéssel verte meg őt az Isten, és többszöri kérésére sem távolította el a tövist a testéből. Magam is hallottam olyat, hogy „ha hívő vagy és kaptad a Szentlelket, a szenvedés megszűnik", de ez egyszerűen nem igaz. Nem is annyira protestáns vagy keresztyén, mint inkább szekuláris, kapitalista gondolat. Ahogy az is, hogy a gazdagság azonos Isten áldásával és a Szentlélek munkája, amely valóban az újprotestáns felekezetekben bukkan fel elég gyakran és elég vulgárisan. A szenvedés tematikáját a Jób könyve elég széles körben tárgyalja, hiszen egy durván évezredes tapasztalat összefoglalása, ezért van annyi mondanivaló benne. Egy dolgot mondani, hogy Jób könyve mit mond a szenvedésről, nem nagyon lehet - meg kell nézni, melyik rétege hogyan magyarázza azt.

Milyen magyarázatok jelennek meg ezekben a rétegekben?

Van egy ősi gyűjtemény a Jób könyvében, amelyben lehet, hogy még a Krisztus előtti második évezredből is vannak darabok. Még az is lehet, hogy nemcsak izraeli, hanem még korábbi keletkezésűek. Jahvénak, az Ószövetség Istenének a nevét ugyanis ez a kompozíció nem ismeri, hanem mást mond helyette: Élt, Elóahot és Saddajt, akiket mi azonosítunk Jahvéval. Vagyis, több helyről és több korból származó tapasztalatot ír le a szenvedésről. Ezeket a tapasztalatokat Jób barátainak párbeszédei tartalmazzák durván a könyv harmadik fejezetétől a huszonhetedik fejezetig. Mindegyik fejezet megáll önmagában, ugyanakkor nagyon szép, logikus kompozícióvá áll össze Jób és az első barát, Jób és a második barát, Jób és a harmadik barát párbeszéde. Mintha kérdés-felelet váltakozna végig, a harmadik esetben azonban torzó a ciklus. Mindenesetre, ez mutatja, hogy kompozícióvá állították össze őket, még akkor is, ha az nem zárul le.

Van benne panasz, vád Isten felé - a szenvedő ember gondolatában az mindig benne van, hogy „miért engedte ezt Isten?" De van benne biztatás, önvizsgálatra való felhívás is. Nekem az tetszik benne a legjobban, amikor Jób amiatt panaszkodik, hogy nem is maga a szenvedés a legkínzóbb, hanem az, hogy hol van benne Isten - ettől szenvedek igazán. Nem látom benne Isten kezét. Elsuhan fölöttem, de nem látom, nem hallom, pedig ha Ő velem lenne, még a testi szenvedést is jól elviselném.

A nagy kompozíció tehát közös nevezőre hozható: a miért kérdésére. Miért kell az embernek szenvedni? Mindig eszembe szokott jutni egy szépnek nehezen mondható szobor a debreceni köztemetőben. Egy kisember egy gyerekkocsit húz maga után, állítólag annak a gyermeknek az emlékére, aki talán elsőként halt meg a debreceni bombatámadásokban a második világháborúban. Nincs név, csak egy Miért? van oda felírva. Ez az a kérdés, amire egyszerűen nincs válasz. A Jób könyve párbeszédciklusai is szándékosan úgy fejeződnek be, hogy erre nincs válasz.

Szóval még a szenvedés ikonikus könyve sem válaszolja meg a legfájdalmasabb kérdést?

Ez a nagyon sokszor népi költészetnek mondható párbeszédciklus, ami a megválaszolatlan miért kérdés köré csoportosul, valahogy mégiscsak megkapta a választ. Méghozzá egy igen művelt, nemzetközi vallásos és költői szinten álló szerzőtől - ugyanis Isten válaszol a forgószélből. A 38. fejezettől a 42. fejezet 1. verséig gyönyörű választ ad, a baj csak az, hogy nem értjük. De mégis ott van a fék bennünk, mert Jób viszont érti. Rögtön meghajol Isten előtt: máris befogom a számat, neked van igazad. Pedig idáig még a vádlás sem állt távol Jóbtól, tehát az ő számára ez válasz volt, ráadásul megnyugtató. Isten a teremtésről beszél, a tenger mélységéről és két állatról, a vízilóról és a krokodilról, a behemótról és a leviathánról. Ami kicsit furcsa. Ha egy szenvedő embernek előadást tartanak a krokodilról, az nem tartozik európai szemmel nézve a megnyugtató válaszok közé. Nem is nagyon értettük ezt hosszú ideig mi. Persze, ez a nagyon érthetetlen válasz a kor hallgatósága számára érthető lehetett. Kétezer-két-háromszáz éves irodalomról van szó, nem kell azt gondolnunk, hogy mindent automatikusan értünk belőle.

Othmar Keel a hetvenes évek végén tartotta meg előadását, amelyben ennek a számunkra nehezen érthető válasznak az értelmét fejtegeti. Szerinte szimbólumokról van itt szó, mégpedig egyiptomi szimbólumokról, amelyek a káoszról beszélnek. Mintha a miért kérdésre adott isteni válasz azt akarná mondani: nem tudod legyőzni se a krokodilt, se a vízilovat, vagyis te, ember nem győzöd le a káoszt. És itt értjük meg a 38. fejezetet, hiszen teremtésről, tengerről van szó, és ekkor kapunk hirtelen észbe, hogy itt az ősi teremtésmítoszokra történik utalás. Ahol az ókori keleti mítoszok istensége legyőzi a káoszszörnyet. A válasz tehát érthető. A magánember életében a szenvedés pillanatában ugyanaz történik, mint a makrokozmoszban, ha elszabadulnak a káosz erői. Mintha azt mondaná a válaszadó, hogy te, ember, nem kapsz választ a miért kérdésre, vagyis soha nem tudod legyőzni a káoszt. Direkt felszólítás is megfogalmazódik benne: csak Istenhez fohászkodj, ő oldja meg ezt a problémát, mert te egy teremtés nagyságú munkát nem tudsz elvégezni. Ezért nem vagy sem hibás, sem nem tehetsz érte vagy ellene, ez egyedül Isten hatalmában áll. Márpedig a te magánéleted mikrokozmoszában, amikor szenvedsz, ugyanaz valósul meg, mint a világ makrokozmoszában a teremtéskor. Innen értjük meg visszamenőleg a 28. fejezetet is, amelynek a központi állítása az, hogy a bölcsességet csak Istennél találjuk meg. Hiszen a bölcsesség szó a zsidóságban az élet helyes vezetésére vonatkozik.

Jób könyvének összetett, koncentrikus kompozíciója mégis érthető. Egy kérdéskomplexumot követ egy válaszkomplexum, középütt pedig a bölcsesség irodalma található. Mindezt egy-egy prózai keretelbeszélés fogja közre és próbálja történeti kontextusba helyezni - idáig mindig költészetről volt szó -, amely viszonylag késői, talán a Krisztus előtti harmadik század műve.

Miért torzó a ciklus?

A Jób könyvének elrendezése szép, koncentrikus: Jób és barátai párbeszédét egy válasz követi, középütt a bölcsességhimnusz, két szélen pedig a történeti keretelbeszélés. Csak ez rögtön nem látszik annak a számára, aki lineárisan olvassa, mert ez a kompozíció „el van rontva". Ugyanis nem ennyiből áll a Jób könyve, hanem még a bölcsesség himnusza, illetőleg Isten válasza között van valami, ami oda becsúszott és elkendőzi ezt a gyönyörű, koncentrikus szerkezetet. Mindenki, aki kritikailag foglalkozott a Jób könyvével, azt mondja, hogy ez a legfiatalabb rész. A keretelbeszélésnél később került bele a Jób könyvébe, valószínűleg a Krisztus előtti második században keletkezett. Relatíve egységes, tehát ez nem gyűjtemény, mint mondjuk Jób és a barátok párbeszéde, hiszen nagyon egységes a mondanivalója és a megfogalmazása is.

Amikor először olvastam, igaz, az már nagyon régen volt, több mint ötven éve, meghökkentem azon, hogy az Elihú-beszédek mit keresnek ott. Elihú rögtön azzal kezdi, hogy idáig hallgatott, mert fiatal, de a többiek, a vének annyira rosszul beszélnek, hogy most már nem tudja magát türtőztetni, meg kell szólalnia. És elmondja ugyanazt, mint a többiek. Legalábbis, elsőre ez volt a benyomásom. De nem ugyanazt mondja! Tény, hogy ez egy régi irodalom, néha egy picit alaposabban kell odafigyelni. Én úgy foglalnám össze Elihú mondanivalóját, hogy ő az első, aki azt mondja, a szenvedés „jó dolog". Ő az első, aki hálát ad Istennek, amiért szenvedéssel látogatta meg Jóbot. Hogy a mi énekünkkel foglaljam össze a mondanivalóját: Isten „azt bünteti, kit szeret". Ez a logika fogalmazódik meg Elihú beszédeiben, először a történelem során. Ez nekünk ma már természetes, de régen nem így gondolkodtak. Hogy egy latin közmondást idézzek: Elihú tehát a „teher alatt nő a pálma" logikával érvel. Isten a „jó tanító", aki azért látogat meg minket szenvedéssel, hogy acélozza a lelkünket, és majd a sokkal nagyobb próbatételt is el tudjuk viselni.

Ez a mondanivaló egy bizonyos tapasztalatot feltételez, méghozzá nem egyetlen személyét, hanem egy csoportét. Valószínűsítjük, hogy a Krisztus előtti második századi farizeusok tapasztalata ez, akik nagyon sokat szenvedtek: Alexander Jannáj király alatt százak, ezrek pusztultak el közülük. Az intertestamentális kor története kevéssé ismert számunkra, de valószínű ők azok, akik megfogalmazzák, hogy a szenvedés által erősebbek lettek. És ez valóban beigazolódott: egy évszázad múlva a farizeusok már a szadduceusokéhoz fogható erőt képviseltek, sőt, a jeruzsálemi Templom Krisztus után 70-es lerombolását követően a farizeusok veszik át a vezető szerepet a zsidó vallásban. Szóval, ők azok, akik úgy reagálják le saját szenvedésüket, hogy „Isten bennünket ezáltal megerősített". Ez a legutolsó mozzanata a Jób könyve keletkezésének, a kompozíció valószínűleg a Krisztus előtti második században véglegesült.

Ha a Jób könyvében megfogalmazott bölcsesség kerete egy ember és egy család sorstörténete, akkor vajon feltételezhetjük, hogy Jób valóban létezett és veszteségei is valóságosak lehettek?

Bár a keretelbeszélés a Krisztus előtti harmadik században keletkezhetett, ez nem jelenti azt, hogy nem tartalmaz régi elemeket. Ha ma írnak valamit Mátyás királyról, attól Mátyás király évszázadokkal korábban élhetett, és ez így is van. Sokat gondolkoztam azon, vajon találhatunk-e olyan személyt, akit Jóbbal azonosíthatunk. Néhány éve lefordítottam Cornelis de Moor tanulmányát magyarra, aki szerint Jób alakját egy bizonyos Básánban élő királyról, Ajjaburól mintázhatták, legalábbis az ő történetét vehetjük kiindulópontul a Jób történetekhez. De csak annyira, mint az a kis követ a hegy tetején, amely ha megindul lefelé, lavina lesz belőle, aztán pedig egy egész falut be tud borítani.

A Krisztus előtti 14. századi városállam királyáról az ún. amárnai levelekben maradt fent a beszámoló: a fáraó palesztin városállamok királyaival levelez, többek között az edrei Ajjabuval is. Egyszer csak arról értesül, hogy ez a király nem tudja ellátni a funkcióját, mert megbetegedett, a levél szerint leprás lett. A lepra nagyon csúnya, ragályos betegség, tehát akár király, akár nem, el kell különíteni őt. Ez összecseng a Jób könyvének párbeszédeivel, hiszen azokban is többször királyi vagy legalábbis nagyon előkelő, nemesi funkcióban láthatjuk Jóbot. Arról panaszkodik, hogy régen, ha bement a városkapun, mindenki meghajolt előtte, most pedig egészen más a helyzet. Mindkét esetben valamiféle bőrbetegségre gyanakodhatunk: az egyik esetben Jób a szemétdombra ül és cseréppel vakargatja a bőrét. A párbeszédrészben azt olvassuk, hogy a csontjához tapad a bőre, tehát valamilyen súlyos bőrbetegségről van szó.

Egy bizonyos idő után a fáraó azt hallja, hogy Ajjabu megtisztult a leprájából. Ezt persze nem hitte el, ezért úgy döntött, hogy ellenőröket küld ki, hogy vizsgálják meg, tényleg így van-e, mert akkor visszafogadja Ajjabut vazallus királynak. Mit gondol, hányat küldött? Hármat. Pont annyit, ahány barát szerepel a Jób könyvében. És most már azt is értjük, hogy néhol barát a barát, de néhol nem barát a barát. Igaz, hogy azzal kezdődik a második fejezet végén a felbukkanásuk, hogy a három barát először odaül és két napig csak hallgat, ami igazán együttérző gesztus, de aztán mondanak olyan dolgokat Jóbnak, hogy az már nem a barát véleménye, hanem valóban jobban illik egy inspektorhoz. Ajjabu - most nem Jóbról beszélek - valóban elfoglalhatja újból a trónját, és minden jóra fordul. Az Ajjabu név egyébként arámul tökéletesen megfelel a héber Ijjóbnak. Mindkét név jelentése az, hogy „hol van Isten".

Hangsúlyozom, nem Jóbot találtuk meg, hanem egy olyan személy történetét, amely kiindulópontul szolgálhatott egy óriási tradíciónak, ami kialakult a szenvedés körül, és amelynek a végeredménye a Jób könyve összeállítása.

A beszélgetés második részében arról olvashatnak, miért sújtja szenvedéssel Isten Jóbot, Isten valóban fogadást köt-e a Sátánnal, és arról, vajon miről tanítja a mai olvasót Jób saját szenvedésére adott reakciója.

Jakus Ágnes

Kép: Füle Tamás