A kezdetek óta kétszer is alaposan megvizsgálták a szívemet, és azt mondták, hogy szépen dorombol, jó kis gép. Azóta – micsoda hülyeség? – beszélek is hozzá, hogy "köszönöm, hogy ennyit szolgálsz velem", meg hogy "Te kis mocorgós, hát Te mocorogsz itten, vagy én Ott benn?", és, szóval, láttam ultrahangon is. Szinte meghatódtam. Ott volt, ott dolgozgatott, pumpált és a billentyűk is, mint valami zenekar, végezték a munkájukat. Beszélek hozzá, és végül elkezdtem beszélni Őhozzá is.

E cikk megírására több okból vállalkoztam. Leginkább azért, mert amíg e sorokat írom, addig sem a mellkasomban lüktetve jelentkező nyomásérzésre koncentrálok. Írni róla már egyfajta hatalmat jelent fölötte. A második: valamiképpen a kultúránkban még mindig igen meghatározó nézet az, hogy nem lehetnek lelki gyengeségeink, betegségeink. Aki pedig külső – akár gyógyszeres, akár terápiás – segítséghez folyamodik, arról hamar egészen elmarasztaló vélemény alakulhat ki. Ez nagyon elhibázott, primitív és főleg az emberségesség mércéje szerint is méltánytalan megítélés. Harmadszor pedig beszélnem kell erről a Látogatómról.

Látogat. Nem volt kérdés, hogy Mikuláskor kit várjak. Mert vártam rá, mint toporgó Kedves a párjára, hogy jöjjön. Éjjel felébredtem rá, hogy várom. Ha napközben épp cseverésztem vagy valami puritán egyszerűséggel éppen zsíros edényt öblögettem, eszembe jutott, hogy érkezése csakhamar várható. De nem rajtam múlott, úgy éreztem – mert előre nem tudtam sohasem, mikor jön. És a Pánik jött is, híva-hívatlanul.

Azért fontos erről beszélni, mert mögöttünk a karácsony. Amikor Másra vártunk. És mert itt az új év, amikor újat kezdhetünk. Harmadrészt, mert itt létezünk egymás mellett, de nem egymással. Nemcsak mi, emberek. Hanem mi, néha kissé pánikbetegek. Vagy még ezer másféleségünkkel, árnyalataiban százféle küszködéssel. Az elmúlt hónapokban megannyi kedves, vagy félig ismert és alig ismert embertársamról derült ki, hogy bizony, ők is küzdenek ezzel. Számomra megnyugtató volt ezt hallani – nem egyfajta kárörömből, hanem inkább vigasztalásként.

„Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!"

Kívülről fújja mindenki, hogy a bennünk felgyülemlett feszültségek hatással vannak a szervezetünkre. Túlhajtottan, túlhesszelten, túljáratva nyomjuk, nyomatjuk az életünket. És mint amikor a „jó tanuló felel", tudjuk nagyon helyesen, hogy előbb-utóbb ennek különféle fiziológiai megnyilvánulásai lesznek. De amikor tényleg megtörténik velünk, az valami elképesztő időszak. Az ütközőzónák leírásának, a tüneteknek, a megannyi jelentkező érzékletnek kimeríthetetlen tárházát jelenti az internet meg a különféle nyomtatott irodalmak. A pánikzavar az egyik álarc a sok közül, amelyet a bennünk tengődő, időző folyamatok magukra ölthetnek. Ál-arc, a szó szoros értelmében. Mert ha a bajok mögött nem szervi rendellenesség áll, akkor teljesen képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a lelkünk, a bensőnk szenved szükséget. Sokan nem is hisznek a bizakodó, igen pozitív leleteknek, és az egész átcsap egy folytonos, paranoid önvizsgálatba, öngyanúsítgatásba, amely könnyen hipochondriává nőheti ki magát.

Ha valaki tartós rosszullétekkel küzd, vagy kusza állapotban találja magát, az első út mindig a teljes körű egészségügyi vizsgálat. Egy ideig úgysem fogunk hinni az eredményeknek meg az orvosoknak. Ez félig jogos is. Mert ha ezen a procedúrán túl vagyunk, és még mindig fennállnak a tüneteink, akkor irányt kell váltani. A pánikot kötötték már különféle neurológiai, biokémiai vagy genetikai kiváltó okokhoz is – de sok esetben lelki és pszichikai tényezők invitálják az életünkbe.

Akkor beszélhetünk zavarról, tehát kezelésre szoruló problémáról, amikor ezek a rohamok viszonylag sűrűn és gyakorlatilag helyszíntől vagy társaságtól függetlenül is, visszatérően jelentkeznek. Ez azért gonosz dolog, mert nemcsak a roham lefolyása alatt tartja rettegésben a szenvedőt a szorongás – hanem egy újabb rohamtól való félelem is igen kínzó, folyamatos fenyegetettségérzést vált ki. Mindennek az átélése még nyomaiban sem kedves májusi piknikdélutánhoz hasonlítható. Olyan mértékben szakad rá az emberre a megsemmisülés érzése, mintha legalábbis szívinfarktus, eszméletvesztés vagy egyéb életveszélyes folyamat történne vele. Ez aztán olyan súlyossá gerjeszthető, hogyha rossz testtartás miatt például elzsibbad a lábunk, könnyen egy roham kapcsolási ábrájába köthető a folyamat mint kiváltó inger. Rögtön kigyullad a kislámpa, és hamar egy eszkalálódó rosszullét sodrásában találhatjuk magunkat.

„Mi ez a zaj? Az én szívem dobog így? Pedig csak ülök. Már ülve is ennyire ki akar ugrani belőlem?" ... „És ez az átvillanó fájdalom? Mint amikor egy kekszet kettétörünk, és ahogyan roppanva törik ketté – azt a cikkcakkos határvonalat, azt érzem én is pontosan a szívem tájékán." „Nem érted, ugye? Dühös vagyok, miért nem érted hát?"

Ál-arc. Mert a fizikai tünetek mögé sorakoznak fel a bennünk felborogatott szekrények szilánkos üvegablakai. És képesek vagyunk addig vádolni magunkat, mígnem nemcsak mások előtt, de magunk előtt is egyfajta fura hitelvesztés alakul ki: „Már megint hülyéskedik a szívem. De mondom. Nem találtak semmit. De akkor mi fáj?" Ál-arc. Ha a testi betegségeinkkel az orvoshoz kopogtatunk, mennyivel inkább kellene ugyanígy tennünk, ha úgy érezzük, fáj az egész emberünk ott belül. Vagy ha sok volt; vagy egy ideig nehéz volt; vagy régen nehéz volt, most könnyű; vagy most sem könnyű, de majd lebartereljük valahogyan, ahogy eddig is. Az egyik fájdalmas megoldás, ha alaposabban megpróbálunk utánajárni a velünk történő folyamatoknak: ez elég elkeserítő tapasztalat, hiszen olvasván a megállapításokat, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy na, jól van, rólunk most már a keresztvizet is lerántották, meg vagyunk pecsételve, és hogy végtére is nagyon nagy baj van velünk.

Nem lehet megmondani. A Szívem nem. Mármint amikor jön az a bizonyos dolog, azok a tünetek valósak, hiszen pumpál, dolgozik veszettül – de nem ő váltja ki, ő állítólag csak leköveti, mint valami koreográfiát, ami máshol a szervezetemben lezajlik.

A legkülönösebb, hogy ilyenkor egy-egy ember kívülről láthatja önmagát. Annyira elhagytam magam, hogy szó szerint az események külső lesállásában helyezkedtem el. Láttam, hogy egy fiatal nőhöz az este 11 körül riasztott mentők megérkeznek, és a piros ruhások körülállják őt. Olyan volt, mint egy körtánc – hol a kollégium gondnoknője, hol a mentőorvos, hol ehhez a nőhöz közel álló srác, hol pedig egy kutya sürgött a fekvő körül. Annyira nem voltam magamnál... és még jó, hogy nem magamnál voltam ilyenkor. Vagy legalábbis kevésbé vagyok magamnál olyankor, amikor a pánik jelentkezik. Mert valószínűleg Istennel lehetek, vagyis ebben bízom. Láthatom a külső szemlélő szemével, hogy miként fest az életem. Elnézem a kis szobácskát, ahol a dolgaimmal körülvéve élek, és elgondolom: itt vagyok ennek a Nőnek a szobájában, a holmijai között. Mintha egy színházi előadás után, a függönyök csukódását követően belopakodhatnék a színpadra, ahol alaposan megfigyelhetem a díszletet, a köteleket és az eresztékeket, amelyek az egészet egyben, kifeszítve összetartják. És láttam, hogy miként él ez a Nő, akit egyébként valószínűleg én ismerek legkevésbé ezen a világon.

Úgyhogy meg kellett kérdeznem: „Mondd, ki vagy Te?" És nyögve válaszolt: „Én vagyok az, aki rosszul vagyok. Hallod? Nyomja valaki a mellkasomat, mintha ülnének rajta tán." És kérdeztem újra: „Mi fáj?", és válaszolt: „Az, hogy félelmetes ez. Úgy elnehezült a szívem. Testi és lelki valójában egyaránt. Nem kapok levegőt. Segíts nekem... mi történik velem?"
Furcsa kimondani, hogy a szívem mélyén hálás vagyok érte. Sokat és sokakat megmutatott nekem ezen keresztül az Isten, s a legelképesztőbb árnyalataiban tudtam látni a körülöttem levő világot. A családom, oktatóim, barátaim és számos kedves idegen megértésével és szeretetével vett körül engem. Habár egy-egy személyre igen jellemző lehet egy-egy roham lefolyása – vannak közös vonások, amelyek alapkelléktárát képezik ennek az elgyengülésnek –, ha valakinek a környezetében él hasonló tüneteket hordozó ember, fontosnak bizonyulhat a kiváltó okok feltárása és a tarthatatlan állapot közbeni támogatás.

Szabó Dóra