Hogy mit várunk a színháztól, az talán sosem volt pusztán esztétikai kérdés. Nem is csupán a társadalmi elvárások és politikai szándékok miatt - a nézők lelkialkata és aktuális lelkiállapota is fontos alkotóeleme az előadásnak. Őszinte, hiteles, emberi - valahogy így lehetne mindenki számára elfogadhatóan jellemezni a Stand by me - Egymásra utálva című darabot, amelyet a Jákim Stúdió Színházi Társaság állított színpadra. A felekezetközi színtársulat célja az volt, hogy egy sokakat érintő, ám mélységeiben nem eléggé ismert társadalmi kérdésről, az egyik legnehezebb emberi léthelyzetről meséljen. A hajléktalanokról szóló darab különlegessége, hogy a közönség soraiban estéről estére ott ülnek a fedél nélküliek is. De ez csak eleinte feltűnő, a második felvonás végére egyre kevésbé tudunk különbséget tenni ember és ember között.

Vajon mi lehet a titka annak a hajléktalan házaspárnak, akik nyomorúságos körülményeik ellenére is szeretik egymást? Levente, a jómódú család szülötte, tetemes vagyon örököse vívódva figyeli a láthatóan boldog embereket. A kérdés, hogy mi az élet értelme, olyannyira nem hagyja nyugodni, hogy hátrahagyja a szülői házat és szerelmét, és egyre több időt tölt a napi túlélésért küzdő emberek világában. Itt már nemcsak az összetartozásról, hanem a megfélemlítésről is többet megtud, az érzelmi kavalkádban pedig egészen egyszerű élményben lesz része: imádkozni kezd.

A versekkel, spirituálékkal, nevettető dialógusokkal kifejezett érzések értő visszhangra találnak a közönség soraiban, időről időre elismerő szavak hallatszódnak a hátsó sorok felől. Kikapcsolódni jött ide, hogy ne őrlődjön folyton - árulja el nekünk Dombai Vilmos, aki már másodszor látja a darabot. Kilenc éve él az utcán, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól kap segítséget.
- Van hová letennem a fejem, és ez nagyon sokat jelent. Az már nehezebb, hogy kora reggel el kell hagynunk a szálláshelyet, és egész nap kint csatangolni, de az mégis jó, hogy a máltaiak megadják azt a tiszteletet és szeretetet, amire vágyom.
Vilmost arról faggatom, mi érintette meg leginkább a darabban. Azt mondja, az a jelenet, amelyben egyik koldus megkérdi a másikat, mennyit keresett aznap.
- Vannak barátaim, de soha nem mentem oda senkihez, hogy na, most, te mennyit kaptál, nem, soha. Persze, fájt, de a lelkiismeretemnek ez tett jót. Soha nem néztem, kinek mennyi van, megpróbáltam magamnak mindig azt a picit összehozni.

Más is van, aki reménykedik benne, hogy még egy ideig elég ereje lesz fenntartani magát. Papp Csaba Oszvald arról mesél, gyakran fordulnak hozzá segítségért utcán élő társai.
- Próbálok segíteni a társaimnak, megmutatni például, hogy ide is el lehet jönni, még mi is emberek vagyunk. Szoktam tanácsolni is őket: hogyan intézzék az ügyes-bajos dolgaikat, milyen hivatalba menjenek, milyen iratokra lesz szükség. Saját fogadóirodám van már lassan az ebédlőben, tőlem kérdezik, hogy Csabi, hol szálljak át - és én segítek nekik. Vagy este látom, hogy valaki csak vajas kenyeret eszik, én meg kaptam egy konzervet, megfelezem vele. A kevésből is tudok adni, én ettől vagyok gazdag.

Csaba dolgozni is eljár, és ha teheti, beajánlja egy-egy társát is.
- Már hárman mondták: miért nem engem vittél. Sokan lennénk, akik szívesen dolgoznánk, odaállnánk becsülettel. De kevés a munka, és nemcsak azért, mert az egész országban válság van. Ha meghallják, hogy hajléktalanok vagyunk, már elzárkóznak. Azokról ítélnek meg minket, akik kannás borban mérik a napot, az utcán randalíroznak, és nem hajlandók tisztálkodni. Leköpnek minket, pedig télen a havat a hajléktalanok takarítják el.

A megbélyegzést kifogásolja a darab egyik szereplője is. A koldusmaffiást játszó Homolya Attila szerint az, hogy az alkotmány kimondja: jogellenes, vagyis büntethető lehet az életvitelszerű tartózkodás közterületen, a bűnöző címkéjét ragasztja a fedél nélküliekre. Eközben szerinte kevés szó esik a valódi bűnözőkről: a lakás- és koldusmaffiáról. Utóbbiból nem hivatalos becslés szerint négy is tevékenykedik Magyarországon. Gyakran gyerekeket használnak fel pénzszerzésre, akár olyan áron is, hogy eltörik a végtagjukat, majd hagyják rosszul összeforrni, hogy mélyebb szánalomra indítsák az embereket.
- Volt valamilyen képem arról, mit jelenthet az utcán élni, de azt, hogy ez ennyire borzasztó világ, nem gondoltam. Ebből az ember egymaga nem tud kijönni. Segíteni azonban bármilyen formában lehet, és magán is segíthet az ember - a darab az Isten felé való megnyílás tiszta és szép formája. A polgári közönséghez leginkább a tények szólnak, a hajléktalan nézőknek pedig a megtérés lehetőségét mutatja fel az előadás - nem állami rendeletként, nem beléjük sulykolt lépésként, hanem szabadon választható lehetőségként.

Nemcsak a fedél nélküliekkel nap mint nap találkozó nagyvárosiakhoz szól az Egymásra utálva, hanem mindazokhoz, akik keresnek valamit - ezt már a főszerepet játszó Barva László mondta.
- Időnként én is úgy gondolkodom, hogy ha valamire lenne pénzem, valahová el tudnék jutni, mennyire boldog lehetnék. Vannak dolgok, amik örömet szereznek órákra vagy akár hetekre is, ez igaz, de igazán nem nyújt megelégedést semmi, ami pénzen megvehető. Sokszor panaszkodunk, és nem látjuk meg azt, amit már Isten megadott nekünk. Ha állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal, sokszor elégedetlenkedni fogunk, mert azt mindig könnyebb.

Sokan szembesültünk a kérdéssel, vajon miért adjunk annak a koldusnak, akit lehet, hogy markában tart a koldusmaffia vagy elissza az aprót. Ráadásul nem tudunk mindenkinek segíteni. Első lépésként talán megteszi, ha magunknak segítünk a saját válaszunk kiérlelésében. Jó kérdező a Jákim Stúdió hajléktalanokról szóló darabja - hiszen ebben is egymásra vagyunk utalva.

Jakus Ágnes

Képek: Győr Lili, Jakus Ágnes

A Stand by me - Egymásra utálva című előadás megtekinthető Budapesten, az Eötvös 10. Közösségi és Kulturális Színtér kamaratermében. A következő előadás időpontjáról a Facebookon vagy a Jákim Stúdió honlapján tájékozódhat.