Reggel 6:00 - megszólal az ébresztő, lehet, hogy a telefon okos, talán túlságosan is, ezt a funkciót nem engedi módosítani. Az első szó, amivel a napom indul, csupa nagybetűvel jelenik meg, és felkiáltójel áll a végén: ÉBRESZTŐ! Olyan, mintha rögtön kiabálni kezdene velem.
6:45 - indulás a munkahelyre, 7:30 - már az asztalom mellett. PISLOGJ! Nem jó meredő szemekkel egész nap a monitort nézni!
16:30 - több századjára az asztalhoz tolom a széket. Ismét vége egy „két kávét ittam, tíz levélre válaszoltam" munkaidőnek.

Forognak egymás után a napok, egyik épp olyan, mint a másik... vagy mégsem? Hányszor jut eszembe Jézusra gondolni, embertársaimért imádkozni? Kívülről tudom a parancsolatokat, meg is élem őket? „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" (vö. Márk evangéliuma, 12. rész, 31. vers)
Keresztény családban nevelkedtem, ezért mindig gyakoroltam az imádságot. Reggeli, esti imádságok szüleimmel, testvéreimmel. Kitüntetett ünnepi alkalmak, imádság a vasárnapi iskolában - mind imaéletem részei. A családtagjaimért, barátaimért való imádkozás természetes számomra.

De mit jelent a mindennapokban: „legyetek az imádkozásban állhatatosak"? Imaéletem elmélyülését hozta, amikor házicsoport-vezető lettem a gyülekezetben. Egyik lelkészünk útravalója volt az, hogy a legfontosabb feladatom a csoporthoz tartozó tagokért imádkozni. Az ima hozzásegített, hogy problémákat ne csak átlássak, átérezzek, hanem külső szemlélőből harcostárssá váljak.

Hálás vagyok Istennek ezért az időszakért, és azért, hogy megtanította, hogyan kerülhetek közelebb a körülöttem élőkhöz.

Szabó Mónika
A szerző metodista gyülekezeti tag.

A fent idézett igevers Pál apostol rómaiakhoz írt levele 12. részének 12. verse.